Vélhetőleg a Németországtól elszenvedett 7-1-es vereség a brazil sporttörténet egyik legmegalázóbb pillanata volt, ha ugyan nem a legmegalázóbb. Már a 29-ik perc hírhedtté vált, amikor 5-0 volt az állás, és nyugodtan mehetett lefeküdni bármely szurkoló, anélkül, hogy a lényegről lemaradt volna. Még két német gól, és egy brazil. Számomra viszont megérte a végéig fennmaradni, hogy a meccs végén néhány nagyon rövid bejátszásban láthassam David Luizt és egy másik brazil játékost imádkozni. Mi ebben a különleges? – kérdezhetitek.

david_luis_imádkozik.jpg

Kiemelném első sorban a következetességüket és azt a képességüket, hogy megvallják hitüket a kedvező, vagy kedvezőtlen időben is. A nemes jellem bizonyítéka hűségesnek maradni, meggyőződésed mellett kiállni, akkor is, ha ez semmi hasznot nem hoz. Azután: ez a gesztus erőteljesen és véglegesen széjjelszakítja a focishow fátylát, amely mindeddig premier-plánban volt, és alárendeli egy felsőbb rendű esemény valóságának. Az első dolog, amit ők ezzel üzennek, hogy a megaláztatás – még ha a történelem legnagyobbikának nevezzük is – nem lehet annyira fontos, mint egy másik univerzum: az, amelyben e dolgoknak más (m)értékük van.

Az sem számít, hogy akik látták őket, hisznek-e Istenben, vagy sem. Ami számít, hogy az imádkozó brazil futballisták közvetetten kinyilvánították, hogy a foci nem minden. Még egy világbajnokság elődöntője is lehet apróság; hogy a dolgok látszólagos fontossági rendje teljesen különbözik azok valóságos értékrendjétől. Olyan ez, mint egy megvilágosodást adó orvosi beavatkozás, amely képes széttörni a megrendezett előadások és az illúziók kemény páncélját; megszünteti a szemet bántó varázslatot, és aláaknázza a sportok kortárs vallását, elűzve trónjukról annak hőseit és isteneit. Keresztyén szempontból figyelemre méltó tény, hogy az imádság egy sikertelenség végpontján születik meg. Láttam sikerek utáni imádságokat, de veszteség utánit nem nagyon. Nem jelenti, hogy nem volt ilyen, legfeljebb nem került kamerák elé.

Ugyanakkor, bár vannak rendelkezések, melyek a sportpályán történő vallásos megnyilvánulásokat korlátozzák – a két lefilmezett brazil focista – semmibe vették ezeket. Ezt jelenti a hitedet nyilvánosan vállalni, az ezt követő következményekkel együtt. És van itt még valami. Létezik egyféle babonás, ill. megfelelést hajhászó vallásos érzület azok között a sportolók között, akik mindenféle jelekkel, mozdulatokkal igyekeznek ilyen téren (is) népszerűséget szerezni maguknak. De azok a sportolók, akiknek van erejük a vereség után is imádkozni – nem ebbe a sablonba tartoznak.

Ez a fajta viselkedés eszembe juttatja C.S. Lewis mondását a frontharcosokról: abban az esetben, amikor két hívő katona, akik egymással ellenséges csapatokban harcolnak, lelövik egymást, nyugodtan mehetnek kézen
fogva a menny felé. A dolgoknak ez a „felülről” történő látása képesíti ezeket a sportolókat is, hogy átlépjék a sikertelenség érzelmi töltődésének a határait, úgy, hogy közben helyes perspektívába helyezik azt.

Végülis bár szívesen lefeküdtem volna az első félidő után, nem bántam meg, hogy a kíváncsiságtól hajtatva fennmaradtam. Egy megalázó vereséget imádsággal lezárni – a legcsodálatosabb finálé. David Luiz imádkozott akkor is, amikor megnyerte a Szuperkupát, és akkor is, amikor elvesztette ezt az elődöntő mérkőzést.

 A cikk megjelentetésére a fordítón, Takács Zoltánon keresztül engedélyt kértünk a szerzőtől.

A bejegyzés trackback címe:

https://ferfimuhely.blog.hu/api/trackback/id/tr426499233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.