Egy teknős a kerítésoszlopon. Miről szólhat ez a kép? Például arról, hogy került a teknős az oszlopra? Nem tudjuk, de egészen biztos, hogy nem a saját erejéből jutott el odáig. Valaki odatette. Az életünk tele van ilyen "teknős-pillanatokkal". Elérünk valamit, feljutunk egy „oszlopra”, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindez a saját munkánknak, tehetségünknek köszönhető. A mai világ azt sulykolja belénk, hogy a legfontosabb dolog a „megvalósítani magamat”. Kihozni az életből mindent, amire csak vágyom. De mi van, ha ez az egész egy illúzió? Ha az életünk nem velünk kezdődik és nem velünk ér véget? Mert van egy életlánc. Egy lánc, amiben mindannyian csupán egy-egy láncszem vagyunk. Bolyki László ír erről Apák és Fiúk című könyvében. 

Az életlánc annak a felismerését jelenti, hogy előtted is voltak generációk, és utánad is jönnek. Voltak szüleid, nagyszüleid, sok generáció. Rengeteg ember előtted. És nem is ér veled véget az élet itt a földön sem. Benne vagy egy életláncban. Kapcsolódnak egymáshoz generációk. Mint láncszemek egy láncban. 

Az életem egyszerre fontosabb és kevésbé fontos

Ez a felismerés, az életlánc, az éledet egyszerre teszi fontosabbá, és kevésbé fontossá, mint gondolnád. Fontosabbá, hiszen nem ér véget velem az élet, amikor itt lezárul az életem. Rámutat arra, milyen fontos az örökség, amit tovább fogok adni a gyermekeink, utódaink számára.  Élek-e olyan életet, hogy a következő generációnak, a gyermekeimnek ne kelljen a nullárók kezdeni?

Nem hagytak vagyont a nagyszüleim a szüleinkre, másrészről mégis óriási örökséget adtak tovább. Mert elkezdték követni a Jézust, és járták végig ezt az utat. Nem a nulláról kellett kezdeni. Végtelenül hálás vagyok ezért. De azért is, mert hűségesek voltak a házasságukban egy életen át, ami szintén jelentős örökség. Nagyon fontos, mit adok tovább. Mert Benne vagyok egy életláncban.

Másodszor, kevésbé fontossá tesz. Ez nem arról szól, hogy nem számítasz. Hanem arról, hogy nem neked kell mindent megvalósítanod. Nem kell eljutnod mindenhová. Nem neked kell mindent elérned. Az élet nem egy sprint, amit egyedül futsz, és mindenáron meg kell nyerni. Sokkal inkább egy váltófutás. A szüleink futottak egy szakaszt, mi most futjuk a miénket, és a gyerekeink fogják folytatni.

Igen, Az életlánc egyszerre teszi fontosabbá, és kevésbé fontossá az életedet.

A legfontosabb kérdés pedig az, hogy mit adsz tovább?

Hogy dől el, mit adunk tovább? Nagyon tetszik egy mondás, amit nem tudom hol hallottam, "Nem tanithatsz meg semmit a gyerekednek, de mindent megmutathatsz." Nyilván egyfajta túlzás ezt mondani, hiszen taníthatunk is dolgokat a gyermekeinknek, amikor beszélünk valamiről. Inkább azt jelenti, hogy sokkal hangosabban fog szólni, és többet fog számukra jelenteni, hogy valójában mit csinálok. A legfontosabb kérdés éppen ezért az, hogy mit látnak az életembem. Egészen praktikusan: Mivel töltöm az időmet? És mire költöm a pénzemet? 

Péntek este van

Kisgyermekes apák és anyák, most nagyon figyeljetek. Tavaly nyáron 3 napot töltöttünk el Marci fiammal XCC apa fia kihíváson. Nagyon jól éreztük magunkat mindketten. A legmegdöbbentőbb a következő volt, amit hallottam. Ha megnézed, hogy az életedben hány órát fogsz a fiaddal, lányoddal egy helyen, együtt tölteni akkor mit gondoltok 12 éves korukban hol tartunk? Felkavaró hírem van. 12 éves korukig eltöltöttük az együtt töltött idő 70 százalékát. Ha ezt egy héthez hasonlitanam. Ha az élet egy hét, hétfőtől vasárnapig, akkor 12 éves korukban péntek éjfél van. Már csak egy szempillantásnyi hétvége van vissza.

Nagyon kevés időnk van. Használd ki, amennyire csak tudod, hogy időt töltsd a gyermekeddel. Lehet, most néha úgy tűnik, állandóan veled akarnak lenni, és nincs egy nyugodt pillanatod. De hamar vége lesz ennek. Használd ki, amennyire csak tudod, hogy időt töltsd a gyermekeddel.

A már említett könyvben olvastam a következő történetet. Egy idős, megözvegyült férfi, egy nap fölmegy háza poros padlására, és megtalálja a már rég felnőtt, fia hétéves korában írt naplóját. Ahogy beleolvas, újra megelevenednek a gyerekkori pillantot. "Aztán újra belenyúl a fiókba, és előhúzza a saját, ugyanerre az évre szóló üzleti naplóját. Amint kinyitja saját naplóját, tekintete egy lapra esik, amelyen valamiért – csak egyetlen mondat szerepel: „Az egész napot elvesztegettem a Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit." Nagy sóhajtás után remegő kézzel lapoz Jimmy naplójában ugyanehhez a naphoz, ahol erősen megnyomott, nagy betűkkel ez volt odaírva: „Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja."

„Akárhányszor is csinálsz valamit, egyszer eljön a nap, amikor utoljára fogod megtenni.” 

Sam Harris filozófus írja:– „Akárhányszor is csinálsz valamit, egyszer eljön a nap, amikor utoljára fogod megtenni.” – Lesz egy nap, amikor utoljára olvasol mesét a gyermekednek lefekvés előtt, mert majd többet már nem kéri. Egy alkalom amikor utoljára sétálsz egy jót a testvéreddel. Egy nap, amikor utoljára öleled meg a szüleidet egy családi összejövetelen. Egy alkalom, hogy utoljára hív fel a barátod. Egy alkalom, amikor utoljára ölelheted a férjedet vagy feleségedet a hitvesi ágyban. És lesz egy olyan nap is, amikor utoljára hallasz Jézusról. És nem lesz több. Mert lesz mindenből egy utolsó.

„Akárhányszor is csinálsz valamit, egyszer eljön a nap, amikor utoljára fogod megtenni.” Csináld úgy mintha ma lenne az utolsó.

Jóföldi Endre, Békevár gyülekezet

Valamikor, miközben mi gyermekek voltunk és saját gyermekeink lettek, a gyermeknevelés Amerikában vallássá vált. Mint sok más vallásnál, a gyakorlóitól minden gondolkodás nélküli odaadást vár. Az életben semmi sem lehet fontosabb, mint gyermekeink, és soha nem beszélhetünk hűtlenül az utódainkkal való kapcsolatunkról. A gyerekek minden mást meg kell előzzenek. Ezt a feltevést olyan reflexszerűen fogadjuk el ma, hogy azt is elfelejtjük, nem mindig volt ez így.

Hát nem imádnivalók?

A közelmúltban megjelent könyvünkben, a Szent tehenekben (ford. Sacred Cows angol nyelven), a társadalom értelmetlen, de mélyen beágyazott hiedelmeit vettük sorra, melyek a házasságot és a válást övezik. Gyakran megkérdezik tőlünk, mikor fogunk a gyermeknevelés szent teheneiről írni, s ilyenkor rögtön arra szoktuk kérni a kérdezőt, halkabban beszéljen, és idegesen tekintgetünk körbe, hogy megbizonyosodjunk róla, senki más nem hallotta a kérdést.

Ahhoz, hogy megértsük a szülői vallás ijesztő erejét, nem kell messzebbre menni, mint a The New York Times 2005-ös Ayelet Waldman esszéig, ahol a szerző arról írt, hogy a férjét jobban szereti, mint négy gyermekét. Oprah Winfrey Hol vannak most? című műsorában a szerző nemrég megerősítette a New York Times cikkében megjelent korábbi gondolatait, és hozzátette, hogy ez a hozzáállásuk nagyon pozitív hatást gyakorol a gyermekeikre, hiszen biztonságban érezhetik magukat a szülők kapcsolatában. Az esszé közzétételét követően Waldmant amerika szerte megszólták, hogy rossz anya, idegen emberek fenyegették meg fizikai erőszakkal, és kilátásba helyezték azt is, hogy feljelentik a gyermekvédelmi szolgálatoknál. Ez nem az, ahogy a civil társadalom nyílt gondolkodásmóddal megvitat egy kérdést. Ez olyan mint, ahogy egy vallás üldözi az eretnekeket.

A vallás eredete

A szülői vallás eredete homályos, de egyik első megnyilvánulása lehetett, hogy az 1980-as évek közepén népszerűvé váltak a „Baby on board” (Baba a fedélzeten) matricák. Senki sem helyezhetett volna ilyen jelet az autójára, ha a társadalom már nem fogadta volna el egyöntetűen, hogy az emberi élet értéke a születéskor elérte a csúcspontját, és azt követően folyamatosan csökken. Egy kisgyermek szinte ugyanolyan értékes, mint egy baba, de egy tinédzser már kevésbé, és akkorra, amikor ez a kisbaba már ötven éves lesz, úgy tűnik, senki sem törődik többé azzal, ha valaki belerongyol az autójába. Nem fogsz sok autót látni olyan matricával, amin ez a felirat lenne: „Középkorú könyvelő a fedélzeten.”

A szülői, gyermeknevelési vallás másik jele, hogy kultúránkban teljesen elfogadhatatlanná vált, hogy bármilyen rossz dolgot mondjunk a gyermekeinkről, nem is beszélve arról, hogy azt megvallhassa egy szülő, hogy a gyermekei van amikor nehezen szerethetők. Megengedett társadalmilag, hogy rossz dolgokat mondjunk házastársainkról, szüleinkről, nagynénjeinkről és nagybátyjainkról, de próbáld meg azt mondani: „A gyerekemnek azért nincs sok barátja, mert nem valami könnyen szerethető ember”, és nézd csak meg, mennyire gyorsan kipenderítenek majd a iskolai szülői munkaközösségből.

Te mit nyertél a genetikai lottón?

Amikor az emberek úgy döntenek, hogy gyermeket vállalnak, tulajdonképpen lottózni fognak. A gyermekek a pozitív és negatív tulajdonságok éppen olyan skálájával rendelkeznek, mint a felnőttek, és egyes gyermekek személyisége nem is különösebben hasonlít a szüleikére. A természet azzal védte meg a gyermekeket ez ellen a körülmény ellen, hogy pici korukban ellenállhatatlanul aranyosak, és biztosította, hogy a szülők elég erősen kötődjenek a gyermekekhez ahhoz, hogy barlanglakó őseink ne dobják ki a neveletlen kölykeiket egy hóbuckába. A szülők bármennyire is szeretik gyermekeiket, és szívükön viselik a sorsukat, de nem mindig bírják őket. Az a fickó a munkahelyeden, akit mindenki bunkónak tart, valamikor gyermek volt, és nagyon jó esély van arra, hogy a szülei is észrevették, hogy a gyermekük lehet egy bunkó. Csak nem volt megengedett a számukra, hogy ezt ki is mondják.

A szent anyák kultusza

Természetesen Ayelet Waldman nem azzal vált "istenkáromlóvá", hogy elismerte a gyermekei nem mindig és nem teljesen csodálatosak, hanem mert azt mondta, jobban szerette a férjét, mint a gyermekeit. Ez pedig a "ne legyen más Istened rajtam kívül" kategóriába tartozik. És sok más vallási bűncselekményhez hasonlóan a dolog megítélése nem egyenletesen érvényesül a nemek között. Az anyáknak kötelességük a gyermekeiknek szentelni az életüket, minden és mindenki más felett, ugyanakkor azt hiszem a legtöbb feleség megsértődne, ha a férje ezt mondaná: „Nagyon klassz vagy, meg minden, de ahhoz képest a fasorban sem vagy, amennyire a kisfiúnkat szeretem.”

Az anyák maguk is szentek oly módon, ahogy az apáktól azt nem várják el. Az anyák egy tiszta, vidám világban élnek, tele mesékkel és gyermekdalokkal, és még csak nem is gondolnak a szexre. Egy apa elismerheti anélkül, hogy zavarodott szülőnek tartanák, hogy kívánatosnak tartja a feleségét, de a társadalom nem hajlandó elfogadni Waldmantól, ha feleségként mondja ugyanezt. Az édesanyának nem megengedett, hogy olyan élvezetei is legyenek, amihez a gyermekeinek nincs semmi köze.

Veszélyes vallás

Kétségtelenül előnyökkel is jár a gyermeknevelés vallássá emelése, de nyilvánvaló buktatói is vannak. A szülők, akik nem érzik magukat szabadnak arra, hogy őszintén kifejezzék az érzéseiket, kevésbé valószínű, hogy megoldják az otthoni problémákat. A gyerekeknek, akiket úgy neveltek, hogy ők vannak a világegyetem középpontjában, kemény időszak lesz, amikor ez a vélt különleges helyzetük elkopik, miközben felnőnek és szembe kell nézniük a valódi világgal. A leginkább problémás pedig az, hogy a pár, akik teljesen gyermekközpontú életet élnek, annyira elveszíthetik egymással a kapcsolatot, hogy már semmit sem tudnak mondani egymásnak, amikor a gyerekek elhagyják otthonukat.

A 21. században a legtöbb amerikai szerelemből házasodik. Olyan partnert választunk, akik reményeink szerint a lelki társaink lesznek egy életre. Mégis, amikor jönnek a gyerekek, úgy gondoljuk, hogy megnyomhatunk egy virtuális Pause (szünet) gombot ezen a lelkesítő lelki társ narratíván, mert az életünk új prioritása és vallása a gyermeknevelés lett. A lehető legmagasabbra emeljük gyermekeinket, és tudjuk, hogy mindez sikerült, ha végül elhagynak bennünket, hogy megtalálják a partnereiket és végül saját gyermekeket vállalnak.

Miután az isteneink végül elhagytak minket, megpróbáljuk felvenni a régen elhanyagolt házasságunk darabjait, és új célt találni. Meglepő, hogy a válási arány pont az ilyen megüresedett fészkek esetében emelkedik a leggyorsabban?Talán itt az ideje, hogy a gyermeknevelés vallását végre megkérdőjelezzük.

 A cikk írója orvos-kutatónő. A cikk eredeti angol változatát itt olvashatjátok.

Olyan kultúrában élünk, ami minimalizálja a férfiszerepet, alulértékeli az apák fontosságát és általánosságában hajlamos tagadni a férfi nemet, mint szükséges dolgot. A 60-as, 70-es években kezdődött női feminista mozgalomtól kezdve, folytatva az olyan gondolatokig, hogy a nőnek nincs is igazán szüksége a férfira, hiszen szinte mindent meg tudnak tenni a családban, amit az apa tesz, a férfiszerep már idejétmúlt. Sajnos néhányan elmennek addig, hogy a mesterséges megtermékenyítés tudományára hivatkozva azt is mondják, hogy a nőnek egyáltalán nincs szüksége a férfira, csak a spermájára.

De tényleg csak mint sperma donor hasznos a férfi, vagy mégis van valami, amit a feminista kiáltványok kihagynak? Valójában tanulmányok bizonyítják, hogy ez a gondolkodás hibás, és kihagynak egy igazán fontos dolgot. Összefoglalva azt állítják, hogy éppen a férfi az, aki túlnyomó többségében meghatározza a gyerekek morális és lelki, szellemi fejlődését. Három különböző tanulmány is erre a következtetésre jutott. Az egyiket a svájci állam, a másikat a Baptista Sajtó (Baptist Press) és a harmadikat a MSNBC (amerikai hírműsor szolgáltató) készíttette. Különböző források – állami, vallási és liberális média – mégis ugyanarra az eredményre jutottak. Mindhárom támogatja az apák gyerekekre gyakorolt hatásának  fontosságát – ez megrázó lehet azoknak, akik a „nincs szükség a férfiakra” klubba tartoznak!

Az apák és a gyermekek hite

Először is egy 2000-ben publikált svájci tanulmány kimutatta, hogy „az apa vallási gyakorlata az, ami a leginkább meghatározza egy gyermek jövőbeni gyülekezet látogatását”. Nézzük meg a számokat:

Anya és az apa rendszeresen jár gyülekezetbe:

• 33%-ban a gyerekeik rendszeresen gyülekezetbe fognak járni
• 25%-ban a gyerekeik egyáltalán nem fognak gyülekezetbe járni

Az anya rendszeresen jár gyülekezetbe. Az apa egyáltalán nem jár:

• 2%-ban a gyerekeik rendszeresen gyülekezetbe fognak járni
• 60%-ban a gyerekeik egyáltalán nem fognak gyülekezetbe járni

Az apa rendszeresen jár gyülekezetbe. Az anya egyáltalán nem jár:

• 44%-ban a gyerekeik rendszeresen gyülekezetbe fognak járni
• 34%-ban a gyerekeik egyáltalán nem fognak gyülekezetbe járni

Míg sokan azt hiszik, hogy a nő az „elsődleges szülő”, és a férfi nem is annyira jelentős, addig ezek a számok pont az ellentettjét bizonyítják. Össze se lehet hasonlítani a hatásukat – 2 a 44%-hoz! Igenis a férfiak, az ő hatásuk és gyülekezetbe járásuk számít a gyerekek szellemi fejlődésében, valamint jó indikátor arra nézve, hogy a családok mennyire tudják átadni hitüket a következő generációnak. Meglepő, hogy ha mindkét szülő jár gyülekezetbe a szám 10%-al kisebb! Én úgy gondolom, hogy azért, mert oly sok nő kritizálja a férjét ezen a területen, ezzel aláásva a férj tekintélyét és hatását a gyerekekre.

Ezek a számok eléggé lehangolók lehetnek az egyedülálló anyák számára, akik nagyon rosszul érezhetik magukat. Nem akarok elítélni senkit, és igazán együtt érzek azokkal a hölgyekkel, akik egyedül küzdenek, hogy a legjobbat tegyék a gyerekükkel. Természetesen segítségre van szükségetek másoktól, főleg a férfi szerepben, és Isten kegyelmét sosem lehet alábecsülni. De nem szabad becsapnunk magunkat! A gyermekek egyedül való nevelése a nem a legjobb eset. E hibás gondolkodás miatt, miszerint a férfi jelentéktelen, sok nő könnyen lemond a házasságáról és arról a fontos szerepről, amit a férj tud betölteni a gyerekeik életében. Sok nő állítja azt, hogy legalább olyan jó, vagy akár jobb szülők tudnak lenni férfiak nélkül, de ezek a számok ezt nem támasztják alá – sőt pont az ellenkezőjét mutatják.

Kiket akarunk elérni?

Akkor nézzük a számokat a Baptista Sajtó által közölt tanulmányból:

• Ha egy családban az anya lesz először keresztény, akkor 17% az esély arra, hogy az egész család követni fogja.
• Ha egy családban az apa lesz először keresztény, akkor 93% az esély arra, hogy az egész család követni fogja.

Sajnos annak ellenére, hogy ezek a tanulmányok megmutatják a férfiak értékét a hit családban való továbbadásában; a legtöbb gyülekezet nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Nem törődnek a férfiakkal; nem tudják felhasználni a férfiakban levő szellemi potenciált. Amíg a gyülekezetek és a lelkészek nem tudják ezt a szellemi potenciált megcsapolni, ami a férfiakban van, addig az Egyház csak egy része tud lenni annak, aminek lennie kéne.

Tudom, hogy ez politikailag nem túl korrekt. De ha megnézzük a legtöbb amerikai keresztény gyülekezet felépítését, 60% vagy több a nő és 40% vagy kevesebb a férfi. Sajnos, a 40% többsége olyan férfi, akit a feleség úgy kell hogy elvonszoljon vasárnaponként a gyülekezetbe. Az Egyház annyira elnőiesedett, hogy az egyáltalán nem valós vagy jelentős sok férfinak. (További információért lásd David Murrow: Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni? című könyve.)

Semelyik másik vallásban nem látszik ez csak a nyugati kereszténységben. Nem lehet tetten érni az iszlámban, judaizmusban vagy buddhizmusban – ez kizárólag a mi problémánk, hogy a férfiak visszahúzódnak vagy elzárkóznak attól, hogy bármilyen jelentős dologban részt vegyenek. A keresztény egyháznak jobb munkát kell végeznie a közösségekben, hogy a férfiakat bevonják, és az apákat elérjék. Ha így lesz, a családok learatják az istenfélő férfiak hatásának gyümölcsét, ami cserébe nagy erőt fog adni az egyháznak, gyülekezeteknek mindenütt.

Gyerekek apák nélkül

Végül nézzük meg az MSNBC tanulmányát, hogy az apák mennyire befolyásolják a gyerekek morális döntéseit. A tanulmány szerint: „azok a tinédzserek, akik apja jobban be van vonva az életükbe, kevésbé lépnek rizikós szexuális tevékenységbe, mint például a védekezés nélküli közösülés.” A férfi nem csak egy apró mellékes dolog, ahogy sokszor mondják. Az apáknak nagyszerű és nagyon fontos szerepük van a gyerekek életében és jövőjében – igazából a morális fejlődésben kétszeresen is.

Tehát amikor a nők úgy döntenek, hogy terhesek lesznek vagy örökbe fogadnak egy gyereket, hogy egyedül felneveljék, amikor egy anya úgy dönt, hogy a gyerekeik apja nélkülözhető, elválik a férfitól és csak minimális lehetőséget ad neki a gyerekkel való kapcsolatra, akkor egy nagyon lényeges és kulcsfontosságú dolog fölött elsiklanak az erős, magabiztos és istenfélő fiak és lányok nevelésében.

Amikor férfiak úgy döntenek, hogy elhagyják a gyerekeiket, akár házasságon kívülieket, elválnak vagy lemondanak róluk, vagy akár „jelen vannak, de mégis hiányoznak” apák a házban, akkor kihagyják a legnagyszerűbb lehetőséget, ami adatott nekik: az esélyt, hogy befolyásoló tényezők legyenek a következő generáció formálódásában.

Még nem látjuk a társadalom szétesését, ami olyan keveset gondol a férfi szerep értékéről, mint apákról. Ahogy a kultúránk egyre jobban leértékeli a férfiakat, egyre kevesebb férfi fog úgy dönteni, hogy aktív szerepet vállaljon a gyerekei életében, s a társadalmi betegségek tovább fognak növekedni. Egy nemrégi tanulmány a Pew Research Center által egy újabb ijesztő statisztikára hívja fel a figyelmet: 2008-ban az újszülöttek 41 százaléka házasságon kívül született (1960-ban ez 5% volt)

Ha tisztán akarjuk látni milyenek lesznek az apa nélküli gyerekek, nézzük csak meg a börtönrendszert. A bebörtönözöttek túlnyomó többsége erős apai befolyás nélkül nőtt fel, ami a morális és szellemi életét pozitívan befolyásolhatta volna. Az apa nélkül felnövő gyerekeknek több iskolai és magatartásbeli problémája van, magasabb az öngyilkossági hajlamuk, fokozottan a drogok, valamint a fiatalkori bűnözés veszélyének vannak kitéve, és a listát folytathatnánk sokáig. A hiányzó apák nagy űrt hagynak maguk után, akár válás, elhanyagolás vagy elfoglaltság miatt nincsenek jelen a családban – és mindezt a társadalmunk szenvedi meg.

Amint ezek a statisztikák is mutatják, itt az idő, hogy véget vessünk a „fiúk – mindegy, hogy veletek vagy nélkületek, hisz úgysem vagytok fontosak és szükségesek” gondolkodásmódnak, ami jelen van itt Amerikában. A férfiak igenis számítanak. Az apák nagyon fontosak és ezt minden apának és anyának, politikusnak, tanárnak és tanítónak, és főleg a lelkészeknek komolyan kell venniük.

Fordította: Jóföldi Barna