19 éves koromban elkezdtem a Szentírás memorizálását, és most 72 évesen többé-kevésbé azóta is ezt teszem. Isten kegyelméből a fejből megtanult igék kincsesbányájával rendelkezem, amelyek teljesen átformálták az életem döntéseit. A ma reggeli igeszakasz a Zsidókhoz írt levél 12:1–2-ből is ilyen, amit megtanultam:

„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk neheződő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel a hit elindítójára és beteljesítőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett keresztfát vállalt, nem törődve a gyalázattal, és az Isten trónjának a jobbjára ült.”

Helyezzük ezt az igeszakaszt a kontextusába: a megelőző 11. fejezet – amelyet a „Hit Hírességek Csarnokaként” is ismerünk – 19 olyan egyénről számol be, akik hit által bátran cselekedtek az ellenállással szemben, óriási kockázatot vállalva, ami néha a halálukhoz vezetett. Ezt azért tették, hogy a világ megismerje az igaz Istent, a Menny és a Föld teremtőjét, aki megjutalmazza azokat, akik buzgón keresik Őt. Ebben a listában olyan emberek szerepelnek, mint Nóé, Ábrahám és Sára, Izsák, Jákób, József, Mózes, Józsué, Ráháb, Dániel és Dávid.

Mindannyian nagyon is esendő karakterek voltak, mégis hit által cselekedtek, még úgy is, hogy nem kapták meg a teljes ígéretet életükben – mert Isten gondoskodott róla, hogy mindazokkal együtt váljanak teljessé, akik általuk hívővé váltak, beleértve minket is.

Kép: AI generált

A 11. fejezet állandó tényezője maga Isten: Isten mint Teremtő és szuverén Úr, aki legyőz minden ellenséges erőt, beleértve magát a halált is; Isten, aki minden embert szeret, különösen azokat, akik szeretik és szolgálják Őt; Isten, aki a feltámadás reményét kínálja Krisztus sír feletti győzelme által. Ez a 11. fejezet Istene.

Ez elvezet bennünket a felolvasott igeszakaszhoz, a Zsidó 12:1–2-höz. Miért olyan fontos számomra ez a két vers?

1982 végén fejeztem be a Navigators hároméves munkatársi képzését a virginiai Norfolkban lévő tengerészeti bázison, ahol tengerészek között szolgáltam. Új áthelyezésként Nancyt és engem megkértek, hogy fontoljuk meg a Nyugat-Németországba költözést, hogy a Ramstein légibázison vezessünk egy szolgálatot. Igent mondtunk. Néhány héttel később azonban nyolc hónapos kislányunknál, Julie-nál rákos mellékvese-daganatot diagnosztizáltak. 1983. január 28-án, a daganat eltávolítására szolgáló műtét másnapján, egy fertőzés következtében meghalt. Julie most 44 éves lenne. Minden évfordulón rózsákat helyezünk el a sírjára a massachusettsi Paxtonban, gyászolva gyermekünk elvesztését.

El kellett döntenünk, hogy ennek ellenére Európába költözzünk-e. Isten gondviseléséből hét hónappal később megtettük. Néhány héttel a megérkezésünk után, bár egyáltalán nem beszéltünk németül, a hatéves lányunkat német első osztályba, a négyéves fiunkat pedig német óvodába írattuk. Elég annyit mondani, hogy 1983 nagyon embert próbáló év volt számunkra. Mellesleg a lányom és a fiam a következő hét évben német iskolába járt, és ez pozitívan formálta lelki és szakmai életük hátralévő részét, most, amikor már a negyvenes éveikben járnak.

Az első két évben Ramsteinban a katonák közötti szolgálatom zajlott. A harmadik évben területi igazgató lettem, és más katonai helyszínekre jártam, beleértve Baumholdert, ahol egy nagy szárazföldi helyőrség volt, valamint Spangdahlemet, ahol egy légibázis működött. A negyedik évben a szolgálatot egy Dave „Rob” Renneker nevű főtörzsőrmesterrel közösen vezettük. Rob és én megállapodtunk, hogy hetente találkozunk, és az egyetlen lehetséges időpont reggel 6:00 volt. Ez számomra azt jelentette, hogy 5:00-kor kellett kelnem, és a Peugeot kombimmal 45 perces utat kellett megtennem a sötét vidéki utakon, gyakran esőben, néha tükörjégen, imádkozva, hogy épségben odaérjek.

Egyik reggel Rob rám nézett, és azt mondta: „Craig, igazi férfi vagy? Futsz velem a Berlini Maratonon?” Ránéztem, és igent mondtam.

Mindketten elkezdtünk edzeni, és Isten kegyelméből Rob és én két másik társunkkal együtt teljesítettük a Berlini Maratont. A maratoni útvonal a berlini falon belül haladt, amit szigorúan őriztek. (A teremben lévő maratonistáknak mellesleg: az időm 3 óra 36 perc volt.) Hébe-hóba még elgondolkodom a maratonfutáson, de aztán félreteszem a gondolatot.

Tekintsük át a maratonfutás és a Zsidó 12:1–2 képei közötti párhuzamot, kifejezésről kifejezésre!

„akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül...”

A 42 kilométeres berlini pálya minden pontján két-három ember állt, akik szurkoltak és tapsoltak nekünk minden egyes lépésnél. A 39. kilométernél teljesen kimerültem. De egy hat fős szurkolói csapat, akik velünk jöttek, amikor megláttak, beugrott az utcára, és kiabáltak: „Gyerünk Craig, ne add fel!” Micsoda adrenalinlöket volt!

Azok számára, akik hitben jártok, elképzelem a bizonyságtevők fellegét körülöttünk, akik hasonló módon szurkolnak nekünk: „Gyerünk, tartsátok a hitet, cselekedjetek bátran, hogy a világ megismerje az igaz Istent, a Menny és a Föld teremtőjét, aki megjutalmazza az Őt keresőket!” Gondolok azokra a kedves barátaimra is, akik előttem mentek a dicsőségbe, akik mentoráltak engem, és akikkel együtt szolgáltam: Bill Cassidy, Paul Little, Benny Benson, Paul Carter... Ők a barátaim, akikkel együtt jártunk; most a dicsőségben vannak, és ők az én bizonyságtevő fellegem. Ők szurkolnak nekem.

„tegyünk le minden terhet és a minket úgy megkörnyékező bűnt...”

Amikor egy maratonra készülsz, minden részletet komolyan veszel. Eltávolítasz minden fölösleges testzsírt a testedről a szigorú edzésekkel (azt hiszem, a leghosszabb edzőfutásom 32 kilométer volt). A legkönnyebb futónadrágot, pólót és a legkönnyebb cipőt viseled. Megteszel mindent, ami a versenyre való felkészüléshez szükséges.

Szellemi értelemben Isten ugyanolyan szigorú edzésre hív minket. Ezért kell olyan férfiaknak lennünk, akik komolyan veszik Isten igéjét és annak megismerését, komolyan veszik az imádságot, a közösséget és az evangélium megosztását. Minden hétfő reggel 7:00-kor hívő testvérekkel imádkozom. Múlt hétfőn csak én és Kevin voltunk jelen, aki a Bridgewater Állami Egyetem professzora. Mindketten a 70-es éveinkben járunk, és megkérdeztem tőle mit gondol a Zsidó 12:1–2-ről. Azt mondta, a szó, ami megragadta, a „teher” (akadály) volt, és elkezdte sorolni a kifogásokat: „Túl fiatal vagyok, túl öreg vagyok, túl okos vagyok, túl buta vagyok, túl elfoglalt vagyok, nem tudok beszélni, mint Mózes, szegény vagyok, te gazdag vagy, más prioritásaim vannak...” Kifogás kifogás után, ami miatt nem tudunk belépni a versenybe vagy befejezni azt. A Zsidókhoz írt levél írója pedig azt mondja, hogy mindegyiket komolyan tegyük félre.

„állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát...”

Ez a versenymetafora legalább négy másik alkalommal megjelenik az Újszövetségben. Keresztelő Jánosról úgy beszél az Írás, mint aki megfutotta a pályáját – és tudjuk, mi történt vele. Pál apostol háromszor említi ezt a képet. Az 1Korinthus 9-ben azt mondja: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri meg a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” A 2Timóteus 4:7-ben pedig: „A nemes harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” Pál az Cselekedetek 20:24-ben még részletesebben leírja ezt a versenyt: „De semmivel sem féltem az életemet, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Pál erre tette fel az életét: oda akart menni, ahol az evangéliumot még soha nem hirdették. Keresztelő János és Pál apostol is azért futotta meg a versenyt, hogy az evangélium által mindenki megismerhesse az Úr Jézus Krisztust, és ez az életükbe került – mi pedig ma ennek a haszonélvezői vagyunk. Ezért vagyunk ebben a teremben a mai imareggelin is.

„Nézzünk fel a hit elindítójára és beteljesítőjére, Jézusra...”

Én soha, de soha nem futottam volna le a Berlini Maratont, ha Rob nem mondja nekem: „Futsz velem ezen a versenyen?” Soha nem futhatnánk meg ezt a keresztény versenyt, ha Jézus nem futotta volna meg előttünk. A Zsidó 6 kijelenti, hogy Jézus úttörőként lépett be értünk. Ha itt voltatok a múlt héten, hallhattátok Paul Atwatert Jézus lenyűgöző tanítói tekintélyéről, könyörületéről és imádságos elkötelezettségéről. Jézus átjárta a városokat és falvakat, tanított a zsinagógákban, hirdette az Isten országának evangéliumát, és meggyógyított mindenféle betegséget. Elhívást kaptunk arra, hogy megfussuk ezt a versenyt, amelyet Jézus megfutott értünk. Ő szabta meg a tempót, hogy ámulhassunk és átvehessük az Ő tanítási gyakorlatát.

„Aki a rá váró öröm helyett keresztfát vállalt, nem törődve a gyalázattal...”

Bárcsak velem lehettetek volna múlt hétfőn a massachusettsi Shirley állami börtönben tartott egyetemi diplomaosztón! Öt ember kapta meg a humán tudományok alapképzési diplomáját a Boston College-tól. Sok diplomaosztón jártam már, de ehhez foghatón még soha. Öt férfi, akik mindannyian életfogytig tartó börtönbüntetéssel néznek szembe, elvégezte az egyetemi tanulmányait. Micsoda elképesztő dolog! Hárman közülük elkötelezett hívők, köztük a búcsúbeszédet mondó Carlos is, aki a legmegkapóbb hallgatói beszédet tartotta, amit valaha hallottam.

A börtön udvarán felállított sátorban voltunk. Ezek a férfiak soha nem jártak a Boston College campusán. Carlos elmondta, hogy Bostonban nőtt fel, és fiatalon a campusra nézve arra gondolt: „Vajon az álmaimban eljuthatok ide valaha?” 24 évesen elkövetett egy gyilkosságot, most a 40-es éveiben jár, és azt mondta: „Legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy a Boston College-on diplomázom, de szeretném, ha tudnátok: az álmok valóra válnak.”

A jezsuita pap a nyitóbeszédében az öröm és a boldogság közötti különbségről beszélt. Azt mondta: a boldogság jön és megy, de az örömöt senki sem veheti el tőlünk, mert az magából Istentől származik.

A kereszt képe itt különösen erőteljes. A függőleges gerenda az Istennel való kapcsolatunkat jelképezi, és azt, hogy kibékülhetünk Vele. Jézus Krisztus elszenvedte azt a büntetést, amit mi érdemeltünk volna; meghalt azért, hogy bűneink bocsánatot nyerjenek az Ő vére által. A vízszintes gerenda a körülöttünk lévőkkel való kapcsolatunkat jelképezi, emlékeztetve arra, hogy a békülés nemcsak köztünk és Isten között lehetséges, hanem egymással is. Milyen megrendítő, hogy Jézus két lator között halt meg! Az egyik káromolta Őt, a másik viszont így szól: „Emlékezz meg rólam, amikor eljössz a te országodba!” Jézus pedig azt mondta neki: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban” – megbékélve nemcsak az Atyával, hanem Jézussal is a kereszten. Az Efezus 2 ezt még jobban kifejti: a zsidókat és a pogányokat elválasztó fal leomlott. Krisztus a mi békességünk, aki lerombolta a válaszfalat, és a kettőt egy új emberré teremtette önmagában, békességet szerezve.

1985-ben elfutottam a berlini fal egy betondarabja mellett. 1989-ben, amikor a fal ledőlt, élőben tapasztaltuk meg a valóságot: a falak lebonthatók, és egy nemzet újra egyesülhet. Ma reggel találkoztam itt az asztalnál Hansszal. Az édesapja Kelet-Berlinben nőtt fel, és zenetanulóként jöhetett ebbe az országba, mert a fal ledőlt.

Mi az a keresztben, ami arra késztet két embert, akik gyűlölik egymást, hogy eggyé váljanak? Ha valamiért gyűlölnénk egymást valakivel, és meglátnánk Jézus keresztjét – ahol Jézus mezítelenül függ a kereszten, megfosztva mindentől –, a falak leomlanának. Így állhatnak helyre a kapcsolatok. A Krisztusban való egységünk az, ami összehoz minket; ez tiszta arany, az az elválaszthatatlan kötőanyag, hogy Jézus meghalt a kereszten, hogy mi egyek lehessünk.

„...és az Isten trónjának a jobbjára ült.”

Jézus a mi úttörőnk nemcsak a halálban, hanem az életben is. Erről jut eszembe egy rövid igememorizálási vers, az Apostolok Cselekedetei 13:30: „De Isten feltámasztotta őt a halálból.”

Mi tehát az alkalmazás?

1. El kell köteleznünk magunkat amellett, hogy Isten céljaival összhangban fussuk a versenyt. Megtalálni életünk célját jó dolog, de megtalálni azt Isten célja nélkül tragédia. Isten kegyelméből abban a kiváltságban volt részem, hogy katonai bázisokon, a Dartmouth College-on és a Boston Egyetemen vezethettem szolgálatokat. Minden egyes feladat olyan volt, mint egy verseny, ahol el akartam vinni az evangéliumot az nem hívőkhöz. Most Bostonban tehetem ezt meg, ahol nagyrészt olyan emberek vesznek körül minket, akik nem ismerik az igaz Istent, a Menny és Föld teremtőjét. Jézus egyszer azt mondta: ha van 99 juhod a karámban, nem mész-e el megkeresni az egy elveszettet? Néha úgy érezzük, mintha 4 juhunk lenne bent, és 96 van odakint. A jelenlegi versenyem, ami legalább akkora maraton, az, hogy felébresszem, tanítsam és bevonjam a szélesebb egyházat a börtönben lévő testvéreink szolgálatába.

2. Készeknek kell lennünk meghalni önmagunknak. 2005-ben egy egészségügyi kezdeményezést szerettem volna elindítani Kenyában. Két testvér a Dartmouth College-ból – barátom, Milton Ochieng és a testvére – egy kis nyugat-kenyai faluban nőtt fel. Mindkét szülőjük elhunyt AIDS-ben. Megkérdeztek, segítenék-e klinikát építeni a falujukban, ami apjuk utolsó kívánsága volt. Összegyűjtöttünk egy csoport diákot és barátot Hannoverben (New Hampshire). Az első kenyai utamon 2005-ben minden lehetséges egészségügyi szolgáltatónál kopogtattam, de senki sem tudott segíteni. Végül találkoztam egy nagy civil szervezet (MAP International) afrikai igazgatójával, Dr. Peter Omondival. Amikor elmagyaráztam a feladatunkat, rám nézett, és azt mondta: „Ki az, aki meg akar halni azért, hogy ezt megtegye?” Emlékszem, azt gondoltam: remélem, nem én! Nos, meg kellett halnunk önmagunknak. Megalapítottuk a Lwala Community Alliance szervezetet, amely 2007-ben nyitotta meg kapuit. Évekkel később az a pici klinikánk 1300 alkalmazottat foglalkoztat, és csaknem félmillió embert szolgál ki. Ahogy Jézus mondta: „ha a búzaszem nem esik a földbe és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sok termést hoz.”

3. Nem tehetjük ezt egyedül. Egyszer hallottam: amikor egy nagy csoport ember kihívással néz szembe, 80%-uk nem csinál semmit. 4%-uk vállalja a feladatot. De a 16% azokból áll, akik azt mondják: „Megteszem, de csak akkor, ha velem tartasz. Velem futsz?” Jézus sok embert megáldott, de kevesekbe fektetett be. Kiválasztott embereket, hogy vele legyenek, és elküldje őket az evangélium hirdetésére szóban és tettben.

Nézzetek körül ebben a teremben! Tegnap reggel találkoztam Chrisszel, az InterVarsity munkatársával, aki diákszolgálatot indít a UMass Boston egyetemen. Elmesélte, hogy az egyik legértékesebb emléke az volt, mielőtt Bostonba költözött, hogy 11 diákbarátjával lefutották a Reno-Tahoe Odyssey váltóversenyt: 178 mérföldet 24 óra alatt. Elkellett dönteniük, ki fut hajnali 3-kor, ki fut a több ezer láb magas emelkedőn – és váltócsapatként teljesítették. Soha nem tudták volna megtenni egymás nélkül.

Testvéreim, Isten mindannyiunkat mennyei versenyre hív: hogy bátran cselekedjünk az ellenállással szemben, hogy a körülöttünk lévő világ megismerje az igaz Istent, a Menny és a Föld teremtőjét, aki megjutalmazza azokat, akik buzgón keresik Őt.

Talán ma reggel ezt kérdezi tőled: „Futsz velem ezen a versenyen?

Elhangzott 2026.10.01.  A Bostoni férfi imareggelin, Craig Parker a The Navigators missziós szervezet bostoni igazgatója volt idén júliusig

Kép: Craig Parker beszél a bostoni imareggelin, 2026.10.01.

2011-ben érkeztem az Egyesült Államokba, és már akkor csatlakoztam ahhoz a gyülekezethez, ahová azóta is oda tartozom. Azért jöttem ide, hogy a Harvard Teológiai iskolájának hallgatója legyek. Tíz éven át dolgoztam az egyetemi misszióban, ahol harvardi végzősök, mesterképzésre járók és PhD-hallgatók között szolgáltam. Akárhányszor találkoztam egy új harvardi diákkal, ugyanazt a tanácsot adtam nekik: „Vegyél egy biciklit, és keress egy gyülekezetet!”

Talán ez egy kissé furcsa párosításnak tűnik. Azon nem lepődtek meg, hogy egy egyetemi lelkész azt mondja, keressenek gyülekezetet, de a bicikli már szokatlanabbul hangzott. Pedig mindkét utasítás ugyanazt a célt szolgálta: hogy felismerjék a személyes jelenlét értékét. Azt, hogy megjelenjünk egy konkrét helyen, amely az otthonunkká válik – ez pedig a gyülekezet.

Ez a saját tapasztalatomból fakadt. Amikor idejöttem a teológiára, pontosan tudtam, hogy az egyetem nem az a hely lesz, amely az evangéliumot hirdeti nekem, vagy amely képes lesz lelkileg formálni. Később sok diáknak mondtam: rengeteget tanulhatsz ebben az intézményben, de ne hagyd, hogy ez a hely legyen a lelki tanítómestered. Szükséged van más lelki vezetőkre. Otthonra van szükséged egy gyülekezetben. 

Így az első prioritásom az volt, hogy megtaláljam a gyülekezetemet. Sok helyet meglátogattam – valószínűleg a tiéteket is –, mire rátaláltam a Church of the Cross-ra, amibe beleszerettem, és ami mellett azóta is elköteleződtem.

Akkoriban volt egy vicces dolog a gyülekezetünkkel kapcsolatban: szinte mindenki Jamaica Plain környékén lakott. Amikor új fiúként a Harvard Square környékén laktam, Jamaica Plain olyan messzinek tűnt, mintha az Óperencián is túl lenne, a szivárványon túl, az ismert univerzum szélén. Amikor más diákoknak meséltem, hová tartok hétvégén, csak néztek: „Hova? Mi ez a hely, valami síkság Jamaicában?” De fontos volt számomra, hogy ott legyek, hogy ez a hely legyen a szívem közepe.

Ezért vettem egy biciklit. Egy autó nem volt se megfizethető, se praktikus a bostoni parkolási viszonyok között. A bicikli volt az én módom arra, hogy kimondjam: van otthonom az egyetemi kampuszon kívül is. Hogy ne csak vasárnap, hanem a közösségi eseményeken is jelen legyek, és gyökeret verjek a gyülekezetben.

Figyeltem ezeket a harvardi diákokat – és tudom, könnyű rájuk némi megvetéssel nézni –, de ez egy általános jelenség, nem csak náluk. Egy szűk buborékban éltek. Mindennel ki voltak szolgálva, de ez a buborék nem a valóságot képviselte, és végképp nem Isten vízióját a világról. Volt egyfajta „közösségük”, de az készen volt nekik tálalva, meghatározott emberekkel. Észrevettem, hogy számukra Boston városa addig tartott, amíg a metró elért. Ami azon túl volt, az már nem volt „valóságos”, és nem volt prioritás ott megjelenni.

Vegyél egy biciklit és keress egy gyülekezetet! Szokj hozzá a jelenléthez!

Szerintem rosszul gondolkodunk. Mindig a szűkös időnk hatékonyságát mérlegeljük, és leértékeljük a puszta ottlét, a jelenlét értékét abban a közösségben, amely az otthonunk kellene, hogy legyen. Ma reggel arra szeretnélek hívni titeket, hogy építsünk egy biztosabb alapot. Gyakran hallunk arról, mennyire fontos elköteleződnünk egymás mellett a gyülekezetben – és nem csak elméletben - valamilyen misztikus egységben az időn és téren át -  hanem úgy, ahogy Jézus megjelent értünk: testben. Jelen lenni egymás számára a testünkkel, a fizikai valónkkal, és a gyülekezetet valódi, megkérdőjelezhetetlen otthonunkká tenni.

Tudom, hogy itt most sokatok amúgy is egyet értetek ezzel, hiszen elkötelezettek vagytok. De azt is gondolom, hogy vannak dolgok, amiket érdemes megvizsgálnunk a saját gondolkodásunkban. Kell egy jobb narratíva arra, miért központi a gyülekezet, mert még a leglelkesebb szószólók is gyakran úgy mutatják be a gyülekezetet, mintha az „funkcionálisan opcionális” lenne. Mintha csak egy javaslat lenne, ami talán segít neked, de te döntöd el, megéri-e az idődet rászánni, vagy sem.

Hadd folytassam a történetemet: 2018-ban avattak lelkésszé. Akkor még az egyetemi misszióban dolgoztam, ahol ez nem volt követelmény. Még a saját egyházamban is értetlenkedtek páran, miért akarok felszentelést egy olyan civil szolgálatban, ahol nincs rá szükség. De az egyik fő okom az volt, hogy tisztázzam magamban és másokban is: a gyülekezet tekintélye alatt állok. Az az otthonom. Amikor egyetemi lelkészként belépek a kampuszra, nem „magányos farkas” vagyok, hanem a gyülekezet küldöttje, aki azért van ott, hogy az embereket az igazi otthonuk, a gyülekezet felé vezesse.

Miért küzdünk azzal, hogy megfelelően értékeljük a gyülekezetet és a jelenlétet?

Két kulturális trendet látok: az individualizmust és a konzumerizmust (fogyasztói szemléletet).

• Individualizmus: Az az elképzelés, hogy az emberiség alapegysége az egyén. Mindent az alapján kell igazolni, mennyire szolgálja az egyént. A legfőbb érték az autonómia: azt teszel, amit akarsz, amikor akarod. Az elköteleződés és a kötelesség rossz dolognak tűnik, mert korlátozza a függetlenséget.

• Konzumerizmus: A „jó élet” víziója, amit a fogyasztás határoz meg. Jó tartalmakat fogyasztunk – legyen az étel, digitális tartalom vagy akár élmények. Minden egy „termék”, mi pedig keressük ezek közül a legjobbat. Még az embereket is „fogyasztókként” emlegetik a közbeszédben. A csúcs pedig a „személyre szabott fogyasztás”, ahol minden pontosan úgy van tálalva, ahogy te akarod, akkor amikor te akarod, amikor neked kényelmes.

Félreértés ne essék: ezeknek van pozitív oldaluk is. Az individualizmus válasz volt a túlzottan kényszerítő közösségekre, a konzumerizmus pedig a szegénységre, nélkülözésre. De amikor ezek válnak az egyetlen uralkodó eszmévé, már nem tudják kielégíteni az emberi létezés valódi igényeit és Isten hívását.

Gyakran a gyülekezetet is ezekkel az értékekkel mérjük le. Azt mondjuk: „A gyülekezet segít a személyes hitedben. Megkapod, majd ott, amire szükséged van.” Ezzel a gyülekezetet egy hasznos eszközzé, egy termékké fokozzuk le. És mit tesznek az emberek? Mérlegelnek. „A dicsőítés a szomszéd utcában közepes, de Hillsong a Spotify-on sokkal jobb termék, egyszerűen profibb. A prédikátor a sarki templomban elmegy, de Tim Keller prédikációi zseniálisak, inkább azokat hallgatom.”

Látjátok? Ha a gyülekezetet termékként tálaljuk, az emberek azt fogják hinni, hogy a „testi jelenlét” csak egy opcionális extra.

Nézzük meg, mit tanít a Szentírás!

Az 1Korinthus 12-ben Pál a test képét használja. Azt mondja: a test egy, de sok tagja van, és mindenki egy Lélek által lett bemerítve ebbe az egy testbe. Ha egy tag szenved, minden tag szenved vele. Sokszor úgy prédikálják ezt, hogy az egyediségedet hangsúlyozzák: te vagy a kéz, te a láb. Ez igaz is. De mellette ott van az üzenet: ez a test szükségképpen egy. Semelyik testrész nem döntheti el, hogy a testben lenni jó időtöltés-e számára. A sorsuk össze van kötve.

Gondoljatok bele: mennyire romatnikus, ha megsimogatod a feleséged haját. De ha találsz egy hajszálat a mosdókagylóban, vagy éppen a konyhaasztalon a tányérodban, az már gusztustalan, nem? Miért? Mert elszakadt a testtől.

Ha megfogod a feleséged kezét, az szép. De ha megtalálnád a kezét az utcán a test nélkül, az horrorisztikus lenne. Ösztönösen tudjuk, hogy a testrészeknek a testhez kell kapcsolódniuk, különben az pusztulást és halált jelent.

Mégis, a világ néha úgy mutatja be a sikeres életet, mintha egy hasnyálmirigy függetlenül, a saját útját járva boldogulna az utcán. De ha találsz egy hasnyálmirigyet az utcán, egyet tudhatsz egész biztosan: az a szerv halott, és van valahol egy test, aminek nagyon hiányzik.

Félreismerjük magunkat, mint embereket. Bár van helye az egyéniségnek, mi összetartozó lények vagyunk. Az első dolog, amit Isten „nem jónak” nevezett a világban, az az volt, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”.

A gyülekezet nem egy eszköz, ami segít neked a „legjobb életedet” élni. A gyülekezet maga a cél. Hogy együtt legyünk, egy új közösségként, amit Jézus halála és feltámadása tett lehetővé.

Talán ismeritek az 1Korinthus 6:19-et: „Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma?” Gyakran úgy halljuk ezt, mint egy inspiráló idézetet: „A tested egy templom!” De ez az angol (és magyar) nyelv hiányossága miatt van, mert nem teszünk különbséget az egyes és többes számú „ti” között. Ha úgy olvasnánk: „Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek (többes szám) a Szentlélek egyetlen temploma (egyes szám)?” Ez nem rólad szól csupán egyénileg, hanem rólunk együtt, mint Krisztus testéről. Mi vagyunk az élő kövek, amikből Isten szellemi házat épít. Egyetlen kőből nem lesz templom. Egy testrészből, nem lesz test.

Amit tehát hallottunk és láttunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is...

Befejezésül egy „játék”: János apostol azt mondja, azért hirdetjük nektek, amit láttunk és hallottunk (a megfeszített és feltámadt Krisztust), hogy... mit gondoltok, mi a mondat vége? Sokan azt mondanák: „hogy üdvözüljetek”, „hogy higgyetek”, „hogy jobb hellyé tegyétek a világot”. Ezek mind igazak. De a vers valójában így szól: „...hogy nektek is közösségetek (fellowship) legyen velünk; a mi közösségünk pedig az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal van.”

Az evangélium hirdetésének célja a közösség. A gyülekezet nem egy eszköz valamilyen más cél eléréséhez. Ez az, amiért Jézus meghalt. Hogy egyek legyünk.

A világ ígér fűt-fát, de keveset ad. A pandémia alatt láttuk a világ ígéretének végét: egyedül egy szobában, képernyő előtt, végtelen médiatartalommal, mégis izoláltan és nyomorultul. Nem jó az embernek egyedül.

Istennek jobb elképzelése van: Ezért ne mérlegeld hetente, hogy „működik-e neked” a gyülekezet.

Tedd az otthonoddá! Ne csak akkor legyél ott, ha nincs más dolgod. Legyen ez a prioritás. Mert amikor testben, fizikailag megjelenünk egymásért, az formál minket azzá a testté, aminek Isten megálmodott minket. Keressük ezt a közösséget, és beszéljünk róla úgy, hogy mások is megértsék: a gyülekezet nem egy opció, hanem az otthonunk.

Pete Williamson, 2026. április 30-án elmondott gondolatai a bostoni férfi imareggelin.

Egy teknős a kerítésoszlopon. Miről szólhat ez a kép? Például arról, hogy került a teknős az oszlopra? Nem tudjuk, de egészen biztos, hogy nem a saját erejéből jutott el odáig. Valaki odatette. Az életünk tele van ilyen "teknős-pillanatokkal". Elérünk valamit, feljutunk egy „oszlopra”, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindez a saját munkánknak, tehetségünknek köszönhető. A mai világ azt sulykolja belénk, hogy a legfontosabb dolog a „megvalósítani magamat”. Kihozni az életből mindent, amire csak vágyom. De mi van, ha ez az egész egy illúzió? Ha az életünk nem velünk kezdődik és nem velünk ér véget? Mert van egy életlánc. Egy lánc, amiben mindannyian csupán egy-egy láncszem vagyunk. Bolyki László ír erről Apák és Fiúk című könyvében. 

Az életlánc annak a felismerését jelenti, hogy előtted is voltak generációk, és utánad is jönnek. Voltak szüleid, nagyszüleid, sok generáció. Rengeteg ember előtted. És nem is ér veled véget az élet itt a földön sem. Benne vagy egy életláncban. Kapcsolódnak egymáshoz generációk. Mint láncszemek egy láncban. 

Az életem egyszerre fontosabb és kevésbé fontos

Ez a felismerés, az életlánc, az éledet egyszerre teszi fontosabbá, és kevésbé fontossá, mint gondolnád. Fontosabbá, hiszen nem ér véget velem az élet, amikor itt lezárul az életem. Rámutat arra, milyen fontos az örökség, amit tovább fogok adni a gyermekeink, utódaink számára.  Élek-e olyan életet, hogy a következő generációnak, a gyermekeimnek ne kelljen a nullárók kezdeni?

Nem hagytak vagyont a nagyszüleim a szüleinkre, másrészről mégis óriási örökséget adtak tovább. Mert elkezdték követni a Jézust, és járták végig ezt az utat. Nem a nulláról kellett kezdeni. Végtelenül hálás vagyok ezért. De azért is, mert hűségesek voltak a házasságukban egy életen át, ami szintén jelentős örökség. Nagyon fontos, mit adok tovább. Mert Benne vagyok egy életláncban.

Másodszor, kevésbé fontossá tesz. Ez nem arról szól, hogy nem számítasz. Hanem arról, hogy nem neked kell mindent megvalósítanod. Nem kell eljutnod mindenhová. Nem neked kell mindent elérned. Az élet nem egy sprint, amit egyedül futsz, és mindenáron meg kell nyerni. Sokkal inkább egy váltófutás. A szüleink futottak egy szakaszt, mi most futjuk a miénket, és a gyerekeink fogják folytatni.

Igen, Az életlánc egyszerre teszi fontosabbá, és kevésbé fontossá az életedet.

A legfontosabb kérdés pedig az, hogy mit adsz tovább?

Hogy dől el, mit adunk tovább? Nagyon tetszik egy mondás, amit nem tudom hol hallottam, "Nem tanithatsz meg semmit a gyerekednek, de mindent megmutathatsz." Nyilván egyfajta túlzás ezt mondani, hiszen taníthatunk is dolgokat a gyermekeinknek, amikor beszélünk valamiről. Inkább azt jelenti, hogy sokkal hangosabban fog szólni, és többet fog számukra jelenteni, hogy valójában mit csinálok. A legfontosabb kérdés éppen ezért az, hogy mit látnak az életembem. Egészen praktikusan: Mivel töltöm az időmet? És mire költöm a pénzemet? 

Péntek este van

Kisgyermekes apák és anyák, most nagyon figyeljetek. Tavaly nyáron 3 napot töltöttünk el Marci fiammal XCC apa fia kihíváson. Nagyon jól éreztük magunkat mindketten. A legmegdöbbentőbb a következő volt, amit hallottam. Ha megnézed, hogy az életedben hány órát fogsz a fiaddal, lányoddal egy helyen, együtt tölteni akkor mit gondoltok 12 éves korukban hol tartunk? Felkavaró hírem van. 12 éves korukig eltöltöttük az együtt töltött idő 70 százalékát. Ha ezt egy héthez hasonlitanam. Ha az élet egy hét, hétfőtől vasárnapig, akkor 12 éves korukban péntek éjfél van. Már csak egy szempillantásnyi hétvége van vissza.

Nagyon kevés időnk van. Használd ki, amennyire csak tudod, hogy időt töltsd a gyermekeddel. Lehet, most néha úgy tűnik, állandóan veled akarnak lenni, és nincs egy nyugodt pillanatod. De hamar vége lesz ennek. Használd ki, amennyire csak tudod, hogy időt töltsd a gyermekeddel.

A már említett könyvben olvastam a következő történetet. Egy idős, megözvegyült férfi, egy nap fölmegy háza poros padlására, és megtalálja a már rég felnőtt, fia hétéves korában írt naplóját. Ahogy beleolvas, újra megelevenednek a gyerekkori pillantot. "Aztán újra belenyúl a fiókba, és előhúzza a saját, ugyanerre az évre szóló üzleti naplóját. Amint kinyitja saját naplóját, tekintete egy lapra esik, amelyen valamiért – csak egyetlen mondat szerepel: „Az egész napot elvesztegettem a Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit." Nagy sóhajtás után remegő kézzel lapoz Jimmy naplójában ugyanehhez a naphoz, ahol erősen megnyomott, nagy betűkkel ez volt odaírva: „Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja."

„Akárhányszor is csinálsz valamit, egyszer eljön a nap, amikor utoljára fogod megtenni.” 

Sam Harris filozófus írja:– „Akárhányszor is csinálsz valamit, egyszer eljön a nap, amikor utoljára fogod megtenni.” – Lesz egy nap, amikor utoljára olvasol mesét a gyermekednek lefekvés előtt, mert majd többet már nem kéri. Egy alkalom amikor utoljára sétálsz egy jót a testvéreddel. Egy nap, amikor utoljára öleled meg a szüleidet egy családi összejövetelen. Egy alkalom, hogy utoljára hív fel a barátod. Egy alkalom, amikor utoljára ölelheted a férjedet vagy feleségedet a hitvesi ágyban. És lesz egy olyan nap is, amikor utoljára hallasz Jézusról. És nem lesz több. Mert lesz mindenből egy utolsó.

„Akárhányszor is csinálsz valamit, egyszer eljön a nap, amikor utoljára fogod megtenni.” Csináld úgy mintha ma lenne az utolsó.

Jóföldi Endre, Békevár gyülekezet

Az újévi célok és fogadalmak nem mind egyformák. Az alábbiakban 16 olyat ajánlunk, amelyek jelentős megtérülést kínálnak. Némelyik csak néhány percet vesz igénybe, mások egyszerű változtatásokat jelentenek; de mindegyik pozitívan alakítja az életet, és segít jobb emberré válni.

Bár nagyon is megvalósítható, hogy idén mind a 16-ot megcsináld, de ha megijedsz, hogy túl sok, válassz ki néhányat, amire koncentrálsz. A fenébe is, kötelezd el magad, hogy csak egyet teljesítesz; ha minden évben egyetlen új gyakorlatot kitudsz alakítani, egy évtized múlva tíz pozitív szokással lesz gazdagabb az életed.

1. Szerezz be egy igazi ébresztőórát 

A reggeli első és az esti utolsó dolog, amit csinálsz, a napod margójaként szolgál, határt szabva annak, hogy mit tudnak "megtartani", és erőteljes jelzést küldesz magadnak, hogy mit tartasz a legfontosabbnak. Ha minden nap az első és az utolsó dolog, amit teszel, hogy a telefonodra nézel, akkor egy sekélyes, és zavart alapot teremtesz a köztes dolgok számára. Tartsd tehát a telefonodat távol a szobádtól éjszaka, használj reggelente egy rendes, "régimódi" ébresztőórát (vagy az órádat, ami rezeg - ford.) az ébredéshez, és ne nyúlj a telefonodhoz, amikor felkelsz, amíg nem csináltál valamit (olvasást, imát, fekvőtámaszt), ami azt az embert képviseli, aki aznap leszel.

2. Olvass el minden héten egy könyvet

Egy átlagos könyv elolvasása körülbelül öt-hét órát vesz igénybe. Ez azt jelenti, hogy ha csak napi egy órát vagy kevesebbet olvasol, akkor az év minden egyes hetében el tudsz olvasni egy könyvet. Mindenkinek van napi egy órája, amit átcsoportosíthat olvasásra: vágj ki egy órát az esti Netflixből; olvass fél órát ebédidőben és fél órát este; olvass a metrón való utazás közben; olvass a napod során felmerülő kis szabad pillanatokban. (A legjobb tippjeinket, hogy általában többet olvass, itt találod.) El tudod képzelni, mennyivel jobb ember leszel az év végére, ha 52 könyvet olvastál el?

3. Csak vizet igyál

Óriási kalóriapazarlás a kalóriadús italok fogyasztása. Egyszerűen nincs olyan jó ízük (különösen, ha üdítőitalról beszélünk), és tápértékük is alig van. Ha már finomságra vágysz, legalább fogyassz olyat, amit meg is tudsz rágni! Csak vizet inni, az egyik legegyszerűbb módja a fogyásnak; az emberek gyakran jelentős súlyt tudnak leadni, és javítani tudják az általános egészségi állapotukat, csak ezzel az egyetlen a lépéssel. Ezt a célt úgy is elérheted, hogy közben továbbra is iszol diétás üdítőt és időnként alkoholt, de jobban jársz, ha ezeket is elhagyod a tiszta H2O javára.

4. Indíts el egy erőnléti edzésprogramot

Nem számít, hogy jelenleg ülőmunkát végzel-e, vagy kardiót, és csakis kardiót, hasznodra válhat, ha erőnlétiu edzéseket iktatsz az életedbe. Az erőedzés javítja az általános egészségi állapotodat, segít a fogyásban, növeli a tesztoszteronszintedet, és általában véve férfiasabbnak érzed magad. Nem tudod, hol kezdjed? Kezd egy egyszerű kezdő lineáris progressziós programmal, vagy iratkozz fel online edzésre egy olyan programmal, mint apl a Home Workout ingyenes alkalmazás az okostelefonodra.

5. Hívd fel anyukádat hetente egyszer

Tudod, hogy alig várja, hogy halljon rólad.

6. Adj legalább egy bókot minden nap

Az emberek azt akarják, hogy észrevegyék őket, és szükségük legyen rájuk; majdnem annyira vágynak a megerősítésre és az elismerésre, mint az ételre és a vízre. És ezt az emberi szükségletet kevesebb idő alatt is kielégítheted, mint amennyi idő alatt egy instant levest elkészíthetsz. Figyelj jobban arra, miben jók mások, akár kicsi akár nagy dolgokról van szó, és hívd fel a figyelmet ezekre a viselkedésben, teljesítményben, tehetségben, stílusban és jellemben elért eredményekre. Ne felejtsd el rendszeresen megdicsérni a saját családodat sem - akiket ironikus módon a legnagyobb valószínűséggel természetesnek veszünk!

7. Negyedévente egyszer rendezzünk vacsorapartit

A Brunch Is Hell című könyv szerzői szerint a vacsorapartik éppen az egészséges modern társadalom sarokkövei lehetnek. Hogy miért? Mert elősegítik az életreszóló kapcsolatokat és a kulturált beszélgetést. Egy vacsoraparti szervezése számos előnnyel jár a vendéglátók számára is: többek között lehetőséget kínál a főzési és szociális készségek gyakorlására, a várakozás zamatával gazdagítja az életedet, és egyszerűen arra is motivál, hogy végre kitakarítsd a házadat! Tűzd ki célul, hogy idén negyedévente rendezz egy vacsorapartit; ez könnyebb és építőbb, mint gondolnád. 

8. Minden nap tegyél egy rövid sétát

A filozófusok Arisztotelésztől Nietzschéig nem véletlenül voltak elkötelezett sétálók: a séta kitisztítja az elmét, segít megoldani a problémákat, és felismeréseket generál. Erling Kagge felfedező szerint a séta ráadásul lelassítja az időt, és emlékezetesebbé teszi az életedet. És persze a test megmozgatása jót tesz az egészségnek. Szóval tegyél egy rövid sétát minden nap, bármilyen is az időjárás.

9. Napló

Lehet, hogy a naplóírás nem mindenkinek való (ezt a szokást pl én abbahagytam), de sokan hatékony módszernek találják arra, hogy kognitívan és érzelmileg feldolgozzák mindazt, amin keresztülmennek. Az írás megköveteli, hogy logikusan és lineárisan gondolkodj, ami különösen hasznos az olyan dolgok, mint a depresszió és a düh perspektívába helyezésében. Naplózz olyan módon, ami neked megfelel: Írd le, mi történt aznap; írd le, miért vagy hálás. Írj spontán; írj előre meghatározott felkérések alapján (ezekből két készletet itt és itt találsz). Írj egy bekezdést; írj egyetlen mondatot.

10. Tervezd meg a hétvégéidet

A tervezésről gyakran csak a hétköznapokra gondolunk (amelyek ütemezése valóban hasznos lehet), míg a szabadidőnek teljesen spontánnak kell lennie. De mindenki élettapasztalata azt mutatja, hogy a jó időtöltés jellemzően nem csak úgy megtörténik; ha a véletlenre bízzuk magunkat, a szabadidőnket végül átadjuk a tehetetlenségnek, és a végén nem sok mindent csinálunk. Vegyünk tehát példát Ernest Hemingwaytől, és szándékosan tervezzük meg a hétvégéinket, és mindig legyen egy ötletünk néhány szórakoztató dologról, amit szívesen csinálnánk, amikor nekivágunk. (Ha házasok vagytok, nagyon ajánljuk, hogy ezt a tervezést a heti házaspáros randitok során végezzétek el). Könnyebben nézel majd szembe a hétfővel, ha valóban a legtöbbet hoztad ki a szombatból/vasárnapból.

11. Kapcsold ki az értesítéseket a telefonodon

Ha eleged van abból, hogy a telefonod elvonja a figyelmedet, de még nem kapcsoltad ki az értesítéseket, akkor még nem kezdtél el harcolni. Ahogy az Indistractable szerzője, Nir Eyal mondta nekem a podcast interjúnkban: "Az okostelefonnal rendelkezők kétharmada soha nem változtatja meg az értesítési beállításait. Ez nevetséges. Tényleg panaszkodhatunk arra, hogy a technológia függővé tesz minket, ha nem szánunk 10 percet arra, hogy megváltoztassuk az értesítések beállításait?".

12. Havonta egyszer böjtölj 24 órán át

A böjt nagyszerű dolgokat tesz az ember egészségéért, többek között normalizálja az inzulinszintet, elősegíti az emberi növekedési hormon kiválasztását, és serkenti a sejtek regenerálódását. Emellett a lélek edzésének is hatékony módja, hogy a lélek erősebbé váljon a testnél. A kutatások azt mutatják, hogy a böjtölés akár havonta egyszer is meghozza a fent említett fizikai előnyöket, és az anekdotikus bizonyítékok azt sugallják, hogy a havi böjt elegendő ahhoz, hogy erőteljes lelki előnyökkel is járjon.

13. Edz és/vagy ingázz a hét egy napján zene/podcastok nélkül

Csak a csendben és a magányban halljuk meg az élet legfontosabb "hangjait" - a belső hangunkat, a kreatív inspirációt, a hivatásra való késztetést, a dilemmák megoldását, azt, amit másokért tehetünk vagy másoknak fontos lenne elmondanunk. Mégis általában annyi zaj vesz körül bennünket, hogy ezek a kritikus üzenetek soha nem jutnak el hozzánk. Hogy otthonosan mozogjon ezekben a jelzésekben, szánjon hetente egy kis csendes időt edzés vagy ingázás közben, amikor zene, podcastok vagy bármilyen más, ember által létrehozott statikus zaj nélkül tölt. 

14. Kezdj el fogselymet használni. Ezúttal tényleg.

Védekezz az ínybetegségek ellen. Tegyed büszkévé a fogorvosodat. Íme, hogyan válhat végre szokássá a fogselyem használata.

15. Kezdj bele egy új hobbiba

Amikor igyekszünk uralni az életünket, gyakran megpróbáljuk kiiktatni a készülékek által keltett zavaró tényezőket. Ez jó, de ahogy a digitális minimalista Cal Newport rámutat, ha el akarod kerülni, hogy visszahúzzon a szirénhangjuk, akkor nem elég csupán kiürítened az életedet az időrablóktól - értelmes elfoglaltságokkal kell megtöltened. Itt jönnek a képbe a hobbik; találj egy olyan tevékenységet, amely ugyanolyan lebilincselő és sokkal kielégítőbb, mint a telefonon való babrálás. Nem tudod, melyik hobbival próbáld ki magad? Itt van egy lista 75 ilyen hobbiról.

16. Vegyél részt minden héten egy istentiszteleten

Még ha bizonytalan is vagy abban, hogy egyáltalán hiszel-e, a heti egy istentiszteleten való részvétel számos módon nagyban javíthatja az életedet és a kapcsolataidat. Még ha nem is vagy biztos benne, hogy hiszel a halhatatlan lélekben, a templomba járás jót tehet neki. Az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy barátokat szerezz, lehetőséget nyújt az elmélkedésre, és egyfajta fegyelemépítő szokást alakít ki. Javítja a mentális és fizikai egészséget, és lehetőséget biztosít a szolgálatra. De az a minimum, hogy egy kis csoportos éneklésben vehetünk részt, amire a mai életben túlságosan ritkán adódik lehetőség.

Az eredeti angol cikket itt olvashatod

Valamikor, miközben mi gyermekek voltunk és saját gyermekeink lettek, a gyermeknevelés Amerikában vallássá vált. Mint sok más vallásnál, a gyakorlóitól minden gondolkodás nélküli odaadást vár. Az életben semmi sem lehet fontosabb, mint gyermekeink, és soha nem beszélhetünk hűtlenül az utódainkkal való kapcsolatunkról. A gyerekek minden mást meg kell előzzenek. Ezt a feltevést olyan reflexszerűen fogadjuk el ma, hogy azt is elfelejtjük, nem mindig volt ez így.

Hát nem imádnivalók?

A közelmúltban megjelent könyvünkben, a Szent tehenekben (ford. Sacred Cows angol nyelven), a társadalom értelmetlen, de mélyen beágyazott hiedelmeit vettük sorra, melyek a házasságot és a válást övezik. Gyakran megkérdezik tőlünk, mikor fogunk a gyermeknevelés szent teheneiről írni, s ilyenkor rögtön arra szoktuk kérni a kérdezőt, halkabban beszéljen, és idegesen tekintgetünk körbe, hogy megbizonyosodjunk róla, senki más nem hallotta a kérdést.

Ahhoz, hogy megértsük a szülői vallás ijesztő erejét, nem kell messzebbre menni, mint a The New York Times 2005-ös Ayelet Waldman esszéig, ahol a szerző arról írt, hogy a férjét jobban szereti, mint négy gyermekét. Oprah Winfrey Hol vannak most? című műsorában a szerző nemrég megerősítette a New York Times cikkében megjelent korábbi gondolatait, és hozzátette, hogy ez a hozzáállásuk nagyon pozitív hatást gyakorol a gyermekeikre, hiszen biztonságban érezhetik magukat a szülők kapcsolatában. Az esszé közzétételét követően Waldmant amerika szerte megszólták, hogy rossz anya, idegen emberek fenyegették meg fizikai erőszakkal, és kilátásba helyezték azt is, hogy feljelentik a gyermekvédelmi szolgálatoknál. Ez nem az, ahogy a civil társadalom nyílt gondolkodásmóddal megvitat egy kérdést. Ez olyan mint, ahogy egy vallás üldözi az eretnekeket.

A vallás eredete

A szülői vallás eredete homályos, de egyik első megnyilvánulása lehetett, hogy az 1980-as évek közepén népszerűvé váltak a „Baby on board” (Baba a fedélzeten) matricák. Senki sem helyezhetett volna ilyen jelet az autójára, ha a társadalom már nem fogadta volna el egyöntetűen, hogy az emberi élet értéke a születéskor elérte a csúcspontját, és azt követően folyamatosan csökken. Egy kisgyermek szinte ugyanolyan értékes, mint egy baba, de egy tinédzser már kevésbé, és akkorra, amikor ez a kisbaba már ötven éves lesz, úgy tűnik, senki sem törődik többé azzal, ha valaki belerongyol az autójába. Nem fogsz sok autót látni olyan matricával, amin ez a felirat lenne: „Középkorú könyvelő a fedélzeten.”

A szülői, gyermeknevelési vallás másik jele, hogy kultúránkban teljesen elfogadhatatlanná vált, hogy bármilyen rossz dolgot mondjunk a gyermekeinkről, nem is beszélve arról, hogy azt megvallhassa egy szülő, hogy a gyermekei van amikor nehezen szerethetők. Megengedett társadalmilag, hogy rossz dolgokat mondjunk házastársainkról, szüleinkről, nagynénjeinkről és nagybátyjainkról, de próbáld meg azt mondani: „A gyerekemnek azért nincs sok barátja, mert nem valami könnyen szerethető ember”, és nézd csak meg, mennyire gyorsan kipenderítenek majd a iskolai szülői munkaközösségből.

Te mit nyertél a genetikai lottón?

Amikor az emberek úgy döntenek, hogy gyermeket vállalnak, tulajdonképpen lottózni fognak. A gyermekek a pozitív és negatív tulajdonságok éppen olyan skálájával rendelkeznek, mint a felnőttek, és egyes gyermekek személyisége nem is különösebben hasonlít a szüleikére. A természet azzal védte meg a gyermekeket ez ellen a körülmény ellen, hogy pici korukban ellenállhatatlanul aranyosak, és biztosította, hogy a szülők elég erősen kötődjenek a gyermekekhez ahhoz, hogy barlanglakó őseink ne dobják ki a neveletlen kölykeiket egy hóbuckába. A szülők bármennyire is szeretik gyermekeiket, és szívükön viselik a sorsukat, de nem mindig bírják őket. Az a fickó a munkahelyeden, akit mindenki bunkónak tart, valamikor gyermek volt, és nagyon jó esély van arra, hogy a szülei is észrevették, hogy a gyermekük lehet egy bunkó. Csak nem volt megengedett a számukra, hogy ezt ki is mondják.

A szent anyák kultusza

Természetesen Ayelet Waldman nem azzal vált "istenkáromlóvá", hogy elismerte a gyermekei nem mindig és nem teljesen csodálatosak, hanem mert azt mondta, jobban szerette a férjét, mint a gyermekeit. Ez pedig a "ne legyen más Istened rajtam kívül" kategóriába tartozik. És sok más vallási bűncselekményhez hasonlóan a dolog megítélése nem egyenletesen érvényesül a nemek között. Az anyáknak kötelességük a gyermekeiknek szentelni az életüket, minden és mindenki más felett, ugyanakkor azt hiszem a legtöbb feleség megsértődne, ha a férje ezt mondaná: „Nagyon klassz vagy, meg minden, de ahhoz képest a fasorban sem vagy, amennyire a kisfiúnkat szeretem.”

Az anyák maguk is szentek oly módon, ahogy az apáktól azt nem várják el. Az anyák egy tiszta, vidám világban élnek, tele mesékkel és gyermekdalokkal, és még csak nem is gondolnak a szexre. Egy apa elismerheti anélkül, hogy zavarodott szülőnek tartanák, hogy kívánatosnak tartja a feleségét, de a társadalom nem hajlandó elfogadni Waldmantól, ha feleségként mondja ugyanezt. Az édesanyának nem megengedett, hogy olyan élvezetei is legyenek, amihez a gyermekeinek nincs semmi köze.

Veszélyes vallás

Kétségtelenül előnyökkel is jár a gyermeknevelés vallássá emelése, de nyilvánvaló buktatói is vannak. A szülők, akik nem érzik magukat szabadnak arra, hogy őszintén kifejezzék az érzéseiket, kevésbé valószínű, hogy megoldják az otthoni problémákat. A gyerekeknek, akiket úgy neveltek, hogy ők vannak a világegyetem középpontjában, kemény időszak lesz, amikor ez a vélt különleges helyzetük elkopik, miközben felnőnek és szembe kell nézniük a valódi világgal. A leginkább problémás pedig az, hogy a pár, akik teljesen gyermekközpontú életet élnek, annyira elveszíthetik egymással a kapcsolatot, hogy már semmit sem tudnak mondani egymásnak, amikor a gyerekek elhagyják otthonukat.

A 21. században a legtöbb amerikai szerelemből házasodik. Olyan partnert választunk, akik reményeink szerint a lelki társaink lesznek egy életre. Mégis, amikor jönnek a gyerekek, úgy gondoljuk, hogy megnyomhatunk egy virtuális Pause (szünet) gombot ezen a lelkesítő lelki társ narratíván, mert az életünk új prioritása és vallása a gyermeknevelés lett. A lehető legmagasabbra emeljük gyermekeinket, és tudjuk, hogy mindez sikerült, ha végül elhagynak bennünket, hogy megtalálják a partnereiket és végül saját gyermekeket vállalnak.

Miután az isteneink végül elhagytak minket, megpróbáljuk felvenni a régen elhanyagolt házasságunk darabjait, és új célt találni. Meglepő, hogy a válási arány pont az ilyen megüresedett fészkek esetében emelkedik a leggyorsabban?Talán itt az ideje, hogy a gyermeknevelés vallását végre megkérdőjelezzük.

 A cikk írója orvos-kutatónő. A cikk eredeti angol változatát itt olvashatjátok.

Férfiként azt hiszem nem csak én küzdök az imádság kérdésével. Talán nem csak én vagyok elégedetlen az imaéletemmel. Szeretnék többet, szeretnék jobban imádkozni. Van, amikor arra is gondolok: szeretnék nagyobb eredménnyel imádkozni. Ha te is így vagy ezzel, érdemes meghallgatnod mit mond Jézus, milyen a jó imádság? Lukács evangéliuma 18. része alapján beszéltem erről.

Olyan kultúrában élünk, ami minimalizálja a férfiszerepet, alulértékeli az apák fontosságát és általánosságában hajlamos tagadni a férfi nemet, mint szükséges dolgot. A 60-as, 70-es években kezdődött női feminista mozgalomtól kezdve, folytatva az olyan gondolatokig, hogy a nőnek nincs is igazán szüksége a férfira, hiszen szinte mindent meg tudnak tenni a családban, amit az apa tesz, a férfiszerep már idejétmúlt. Sajnos néhányan elmennek addig, hogy a mesterséges megtermékenyítés tudományára hivatkozva azt is mondják, hogy a nőnek egyáltalán nincs szüksége a férfira, csak a spermájára.

De tényleg csak mint sperma donor hasznos a férfi, vagy mégis van valami, amit a feminista kiáltványok kihagynak? Valójában tanulmányok bizonyítják, hogy ez a gondolkodás hibás, és kihagynak egy igazán fontos dolgot. Összefoglalva azt állítják, hogy éppen a férfi az, aki túlnyomó többségében meghatározza a gyerekek morális és lelki, szellemi fejlődését. Három különböző tanulmány is erre a következtetésre jutott. Az egyiket a svájci állam, a másikat a Baptista Sajtó (Baptist Press) és a harmadikat a MSNBC (amerikai hírműsor szolgáltató) készíttette. Különböző források – állami, vallási és liberális média – mégis ugyanarra az eredményre jutottak. Mindhárom támogatja az apák gyerekekre gyakorolt hatásának  fontosságát – ez megrázó lehet azoknak, akik a „nincs szükség a férfiakra” klubba tartoznak!

Az apák és a gyermekek hite

Először is egy 2000-ben publikált svájci tanulmány kimutatta, hogy „az apa vallási gyakorlata az, ami a leginkább meghatározza egy gyermek jövőbeni gyülekezet látogatását”. Nézzük meg a számokat:

Anya és az apa rendszeresen jár gyülekezetbe:

• 33%-ban a gyerekeik rendszeresen gyülekezetbe fognak járni
• 25%-ban a gyerekeik egyáltalán nem fognak gyülekezetbe járni

Az anya rendszeresen jár gyülekezetbe. Az apa egyáltalán nem jár:

• 2%-ban a gyerekeik rendszeresen gyülekezetbe fognak járni
• 60%-ban a gyerekeik egyáltalán nem fognak gyülekezetbe járni

Az apa rendszeresen jár gyülekezetbe. Az anya egyáltalán nem jár:

• 44%-ban a gyerekeik rendszeresen gyülekezetbe fognak járni
• 34%-ban a gyerekeik egyáltalán nem fognak gyülekezetbe járni

Míg sokan azt hiszik, hogy a nő az „elsődleges szülő”, és a férfi nem is annyira jelentős, addig ezek a számok pont az ellentettjét bizonyítják. Össze se lehet hasonlítani a hatásukat – 2 a 44%-hoz! Igenis a férfiak, az ő hatásuk és gyülekezetbe járásuk számít a gyerekek szellemi fejlődésében, valamint jó indikátor arra nézve, hogy a családok mennyire tudják átadni hitüket a következő generációnak. Meglepő, hogy ha mindkét szülő jár gyülekezetbe a szám 10%-al kisebb! Én úgy gondolom, hogy azért, mert oly sok nő kritizálja a férjét ezen a területen, ezzel aláásva a férj tekintélyét és hatását a gyerekekre.

Ezek a számok eléggé lehangolók lehetnek az egyedülálló anyák számára, akik nagyon rosszul érezhetik magukat. Nem akarok elítélni senkit, és igazán együtt érzek azokkal a hölgyekkel, akik egyedül küzdenek, hogy a legjobbat tegyék a gyerekükkel. Természetesen segítségre van szükségetek másoktól, főleg a férfi szerepben, és Isten kegyelmét sosem lehet alábecsülni. De nem szabad becsapnunk magunkat! A gyermekek egyedül való nevelése a nem a legjobb eset. E hibás gondolkodás miatt, miszerint a férfi jelentéktelen, sok nő könnyen lemond a házasságáról és arról a fontos szerepről, amit a férj tud betölteni a gyerekeik életében. Sok nő állítja azt, hogy legalább olyan jó, vagy akár jobb szülők tudnak lenni férfiak nélkül, de ezek a számok ezt nem támasztják alá – sőt pont az ellenkezőjét mutatják.

Kiket akarunk elérni?

Akkor nézzük a számokat a Baptista Sajtó által közölt tanulmányból:

• Ha egy családban az anya lesz először keresztény, akkor 17% az esély arra, hogy az egész család követni fogja.
• Ha egy családban az apa lesz először keresztény, akkor 93% az esély arra, hogy az egész család követni fogja.

Sajnos annak ellenére, hogy ezek a tanulmányok megmutatják a férfiak értékét a hit családban való továbbadásában; a legtöbb gyülekezet nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Nem törődnek a férfiakkal; nem tudják felhasználni a férfiakban levő szellemi potenciált. Amíg a gyülekezetek és a lelkészek nem tudják ezt a szellemi potenciált megcsapolni, ami a férfiakban van, addig az Egyház csak egy része tud lenni annak, aminek lennie kéne.

Tudom, hogy ez politikailag nem túl korrekt. De ha megnézzük a legtöbb amerikai keresztény gyülekezet felépítését, 60% vagy több a nő és 40% vagy kevesebb a férfi. Sajnos, a 40% többsége olyan férfi, akit a feleség úgy kell hogy elvonszoljon vasárnaponként a gyülekezetbe. Az Egyház annyira elnőiesedett, hogy az egyáltalán nem valós vagy jelentős sok férfinak. (További információért lásd David Murrow: Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni? című könyve.)

Semelyik másik vallásban nem látszik ez csak a nyugati kereszténységben. Nem lehet tetten érni az iszlámban, judaizmusban vagy buddhizmusban – ez kizárólag a mi problémánk, hogy a férfiak visszahúzódnak vagy elzárkóznak attól, hogy bármilyen jelentős dologban részt vegyenek. A keresztény egyháznak jobb munkát kell végeznie a közösségekben, hogy a férfiakat bevonják, és az apákat elérjék. Ha így lesz, a családok learatják az istenfélő férfiak hatásának gyümölcsét, ami cserébe nagy erőt fog adni az egyháznak, gyülekezeteknek mindenütt.

Gyerekek apák nélkül

Végül nézzük meg az MSNBC tanulmányát, hogy az apák mennyire befolyásolják a gyerekek morális döntéseit. A tanulmány szerint: „azok a tinédzserek, akik apja jobban be van vonva az életükbe, kevésbé lépnek rizikós szexuális tevékenységbe, mint például a védekezés nélküli közösülés.” A férfi nem csak egy apró mellékes dolog, ahogy sokszor mondják. Az apáknak nagyszerű és nagyon fontos szerepük van a gyerekek életében és jövőjében – igazából a morális fejlődésben kétszeresen is.

Tehát amikor a nők úgy döntenek, hogy terhesek lesznek vagy örökbe fogadnak egy gyereket, hogy egyedül felneveljék, amikor egy anya úgy dönt, hogy a gyerekeik apja nélkülözhető, elválik a férfitól és csak minimális lehetőséget ad neki a gyerekkel való kapcsolatra, akkor egy nagyon lényeges és kulcsfontosságú dolog fölött elsiklanak az erős, magabiztos és istenfélő fiak és lányok nevelésében.

Amikor férfiak úgy döntenek, hogy elhagyják a gyerekeiket, akár házasságon kívülieket, elválnak vagy lemondanak róluk, vagy akár „jelen vannak, de mégis hiányoznak” apák a házban, akkor kihagyják a legnagyszerűbb lehetőséget, ami adatott nekik: az esélyt, hogy befolyásoló tényezők legyenek a következő generáció formálódásában.

Még nem látjuk a társadalom szétesését, ami olyan keveset gondol a férfi szerep értékéről, mint apákról. Ahogy a kultúránk egyre jobban leértékeli a férfiakat, egyre kevesebb férfi fog úgy dönteni, hogy aktív szerepet vállaljon a gyerekei életében, s a társadalmi betegségek tovább fognak növekedni. Egy nemrégi tanulmány a Pew Research Center által egy újabb ijesztő statisztikára hívja fel a figyelmet: 2008-ban az újszülöttek 41 százaléka házasságon kívül született (1960-ban ez 5% volt)

Ha tisztán akarjuk látni milyenek lesznek az apa nélküli gyerekek, nézzük csak meg a börtönrendszert. A bebörtönözöttek túlnyomó többsége erős apai befolyás nélkül nőtt fel, ami a morális és szellemi életét pozitívan befolyásolhatta volna. Az apa nélkül felnövő gyerekeknek több iskolai és magatartásbeli problémája van, magasabb az öngyilkossági hajlamuk, fokozottan a drogok, valamint a fiatalkori bűnözés veszélyének vannak kitéve, és a listát folytathatnánk sokáig. A hiányzó apák nagy űrt hagynak maguk után, akár válás, elhanyagolás vagy elfoglaltság miatt nincsenek jelen a családban – és mindezt a társadalmunk szenvedi meg.

Amint ezek a statisztikák is mutatják, itt az idő, hogy véget vessünk a „fiúk – mindegy, hogy veletek vagy nélkületek, hisz úgysem vagytok fontosak és szükségesek” gondolkodásmódnak, ami jelen van itt Amerikában. A férfiak igenis számítanak. Az apák nagyon fontosak és ezt minden apának és anyának, politikusnak, tanárnak és tanítónak, és főleg a lelkészeknek komolyan kell venniük.

Fordította: Jóföldi Barna

Ha minden vágyad valóra válhatna, hogyan képzelnéd el az életedet 15 év múlva? Biztosan te is sok mindent szeretnél, de min múlik, hogy megvalósulhat-e?

A tanítás a közös budapesti baptista ifialkalmon hangzott el 2015. márciusában.