19 éves koromban elkezdtem a Szentírás memorizálását, és most 72 évesen többé-kevésbé azóta is ezt teszem. Isten kegyelméből a fejből megtanult igék kincsesbányájával rendelkezem, amelyek teljesen átformálták az életem döntéseit. A ma reggeli igeszakasz a Zsidókhoz írt levél 12:1–2-ből is ilyen, amit megtanultam:

„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk neheződő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel a hit elindítójára és beteljesítőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett keresztfát vállalt, nem törődve a gyalázattal, és az Isten trónjának a jobbjára ült.”

Helyezzük ezt az igeszakaszt a kontextusába: a megelőző 11. fejezet – amelyet a „Hit Hírességek Csarnokaként” is ismerünk – 19 olyan egyénről számol be, akik hit által bátran cselekedtek az ellenállással szemben, óriási kockázatot vállalva, ami néha a halálukhoz vezetett. Ezt azért tették, hogy a világ megismerje az igaz Istent, a Menny és a Föld teremtőjét, aki megjutalmazza azokat, akik buzgón keresik Őt. Ebben a listában olyan emberek szerepelnek, mint Nóé, Ábrahám és Sára, Izsák, Jákób, József, Mózes, Józsué, Ráháb, Dániel és Dávid.

Mindannyian nagyon is esendő karakterek voltak, mégis hit által cselekedtek, még úgy is, hogy nem kapták meg a teljes ígéretet életükben – mert Isten gondoskodott róla, hogy mindazokkal együtt váljanak teljessé, akik általuk hívővé váltak, beleértve minket is.

Kép: AI generált

A 11. fejezet állandó tényezője maga Isten: Isten mint Teremtő és szuverén Úr, aki legyőz minden ellenséges erőt, beleértve magát a halált is; Isten, aki minden embert szeret, különösen azokat, akik szeretik és szolgálják Őt; Isten, aki a feltámadás reményét kínálja Krisztus sír feletti győzelme által. Ez a 11. fejezet Istene.

Ez elvezet bennünket a felolvasott igeszakaszhoz, a Zsidó 12:1–2-höz. Miért olyan fontos számomra ez a két vers?

1982 végén fejeztem be a Navigators hároméves munkatársi képzését a virginiai Norfolkban lévő tengerészeti bázison, ahol tengerészek között szolgáltam. Új áthelyezésként Nancyt és engem megkértek, hogy fontoljuk meg a Nyugat-Németországba költözést, hogy a Ramstein légibázison vezessünk egy szolgálatot. Igent mondtunk. Néhány héttel később azonban nyolc hónapos kislányunknál, Julie-nál rákos mellékvese-daganatot diagnosztizáltak. 1983. január 28-án, a daganat eltávolítására szolgáló műtét másnapján, egy fertőzés következtében meghalt. Julie most 44 éves lenne. Minden évfordulón rózsákat helyezünk el a sírjára a massachusettsi Paxtonban, gyászolva gyermekünk elvesztését.

El kellett döntenünk, hogy ennek ellenére Európába költözzünk-e. Isten gondviseléséből hét hónappal később megtettük. Néhány héttel a megérkezésünk után, bár egyáltalán nem beszéltünk németül, a hatéves lányunkat német első osztályba, a négyéves fiunkat pedig német óvodába írattuk. Elég annyit mondani, hogy 1983 nagyon embert próbáló év volt számunkra. Mellesleg a lányom és a fiam a következő hét évben német iskolába járt, és ez pozitívan formálta lelki és szakmai életük hátralévő részét, most, amikor már a negyvenes éveikben járnak.

Az első két évben Ramsteinban a katonák közötti szolgálatom zajlott. A harmadik évben területi igazgató lettem, és más katonai helyszínekre jártam, beleértve Baumholdert, ahol egy nagy szárazföldi helyőrség volt, valamint Spangdahlemet, ahol egy légibázis működött. A negyedik évben a szolgálatot egy Dave „Rob” Renneker nevű főtörzsőrmesterrel közösen vezettük. Rob és én megállapodtunk, hogy hetente találkozunk, és az egyetlen lehetséges időpont reggel 6:00 volt. Ez számomra azt jelentette, hogy 5:00-kor kellett kelnem, és a Peugeot kombimmal 45 perces utat kellett megtennem a sötét vidéki utakon, gyakran esőben, néha tükörjégen, imádkozva, hogy épségben odaérjek.

Egyik reggel Rob rám nézett, és azt mondta: „Craig, igazi férfi vagy? Futsz velem a Berlini Maratonon?” Ránéztem, és igent mondtam.

Mindketten elkezdtünk edzeni, és Isten kegyelméből Rob és én két másik társunkkal együtt teljesítettük a Berlini Maratont. A maratoni útvonal a berlini falon belül haladt, amit szigorúan őriztek. (A teremben lévő maratonistáknak mellesleg: az időm 3 óra 36 perc volt.) Hébe-hóba még elgondolkodom a maratonfutáson, de aztán félreteszem a gondolatot.

Tekintsük át a maratonfutás és a Zsidó 12:1–2 képei közötti párhuzamot, kifejezésről kifejezésre!

„akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül...”

A 42 kilométeres berlini pálya minden pontján két-három ember állt, akik szurkoltak és tapsoltak nekünk minden egyes lépésnél. A 39. kilométernél teljesen kimerültem. De egy hat fős szurkolói csapat, akik velünk jöttek, amikor megláttak, beugrott az utcára, és kiabáltak: „Gyerünk Craig, ne add fel!” Micsoda adrenalinlöket volt!

Azok számára, akik hitben jártok, elképzelem a bizonyságtevők fellegét körülöttünk, akik hasonló módon szurkolnak nekünk: „Gyerünk, tartsátok a hitet, cselekedjetek bátran, hogy a világ megismerje az igaz Istent, a Menny és a Föld teremtőjét, aki megjutalmazza az Őt keresőket!” Gondolok azokra a kedves barátaimra is, akik előttem mentek a dicsőségbe, akik mentoráltak engem, és akikkel együtt szolgáltam: Bill Cassidy, Paul Little, Benny Benson, Paul Carter... Ők a barátaim, akikkel együtt jártunk; most a dicsőségben vannak, és ők az én bizonyságtevő fellegem. Ők szurkolnak nekem.

„tegyünk le minden terhet és a minket úgy megkörnyékező bűnt...”

Amikor egy maratonra készülsz, minden részletet komolyan veszel. Eltávolítasz minden fölösleges testzsírt a testedről a szigorú edzésekkel (azt hiszem, a leghosszabb edzőfutásom 32 kilométer volt). A legkönnyebb futónadrágot, pólót és a legkönnyebb cipőt viseled. Megteszel mindent, ami a versenyre való felkészüléshez szükséges.

Szellemi értelemben Isten ugyanolyan szigorú edzésre hív minket. Ezért kell olyan férfiaknak lennünk, akik komolyan veszik Isten igéjét és annak megismerését, komolyan veszik az imádságot, a közösséget és az evangélium megosztását. Minden hétfő reggel 7:00-kor hívő testvérekkel imádkozom. Múlt hétfőn csak én és Kevin voltunk jelen, aki a Bridgewater Állami Egyetem professzora. Mindketten a 70-es éveinkben járunk, és megkérdeztem tőle mit gondol a Zsidó 12:1–2-ről. Azt mondta, a szó, ami megragadta, a „teher” (akadály) volt, és elkezdte sorolni a kifogásokat: „Túl fiatal vagyok, túl öreg vagyok, túl okos vagyok, túl buta vagyok, túl elfoglalt vagyok, nem tudok beszélni, mint Mózes, szegény vagyok, te gazdag vagy, más prioritásaim vannak...” Kifogás kifogás után, ami miatt nem tudunk belépni a versenybe vagy befejezni azt. A Zsidókhoz írt levél írója pedig azt mondja, hogy mindegyiket komolyan tegyük félre.

„állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát...”

Ez a versenymetafora legalább négy másik alkalommal megjelenik az Újszövetségben. Keresztelő Jánosról úgy beszél az Írás, mint aki megfutotta a pályáját – és tudjuk, mi történt vele. Pál apostol háromszor említi ezt a képet. Az 1Korinthus 9-ben azt mondja: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri meg a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” A 2Timóteus 4:7-ben pedig: „A nemes harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” Pál az Cselekedetek 20:24-ben még részletesebben leírja ezt a versenyt: „De semmivel sem féltem az életemet, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Pál erre tette fel az életét: oda akart menni, ahol az evangéliumot még soha nem hirdették. Keresztelő János és Pál apostol is azért futotta meg a versenyt, hogy az evangélium által mindenki megismerhesse az Úr Jézus Krisztust, és ez az életükbe került – mi pedig ma ennek a haszonélvezői vagyunk. Ezért vagyunk ebben a teremben a mai imareggelin is.

„Nézzünk fel a hit elindítójára és beteljesítőjére, Jézusra...”

Én soha, de soha nem futottam volna le a Berlini Maratont, ha Rob nem mondja nekem: „Futsz velem ezen a versenyen?” Soha nem futhatnánk meg ezt a keresztény versenyt, ha Jézus nem futotta volna meg előttünk. A Zsidó 6 kijelenti, hogy Jézus úttörőként lépett be értünk. Ha itt voltatok a múlt héten, hallhattátok Paul Atwatert Jézus lenyűgöző tanítói tekintélyéről, könyörületéről és imádságos elkötelezettségéről. Jézus átjárta a városokat és falvakat, tanított a zsinagógákban, hirdette az Isten országának evangéliumát, és meggyógyított mindenféle betegséget. Elhívást kaptunk arra, hogy megfussuk ezt a versenyt, amelyet Jézus megfutott értünk. Ő szabta meg a tempót, hogy ámulhassunk és átvehessük az Ő tanítási gyakorlatát.

„Aki a rá váró öröm helyett keresztfát vállalt, nem törődve a gyalázattal...”

Bárcsak velem lehettetek volna múlt hétfőn a massachusettsi Shirley állami börtönben tartott egyetemi diplomaosztón! Öt ember kapta meg a humán tudományok alapképzési diplomáját a Boston College-tól. Sok diplomaosztón jártam már, de ehhez foghatón még soha. Öt férfi, akik mindannyian életfogytig tartó börtönbüntetéssel néznek szembe, elvégezte az egyetemi tanulmányait. Micsoda elképesztő dolog! Hárman közülük elkötelezett hívők, köztük a búcsúbeszédet mondó Carlos is, aki a legmegkapóbb hallgatói beszédet tartotta, amit valaha hallottam.

A börtön udvarán felállított sátorban voltunk. Ezek a férfiak soha nem jártak a Boston College campusán. Carlos elmondta, hogy Bostonban nőtt fel, és fiatalon a campusra nézve arra gondolt: „Vajon az álmaimban eljuthatok ide valaha?” 24 évesen elkövetett egy gyilkosságot, most a 40-es éveiben jár, és azt mondta: „Legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy a Boston College-on diplomázom, de szeretném, ha tudnátok: az álmok valóra válnak.”

A jezsuita pap a nyitóbeszédében az öröm és a boldogság közötti különbségről beszélt. Azt mondta: a boldogság jön és megy, de az örömöt senki sem veheti el tőlünk, mert az magából Istentől származik.

A kereszt képe itt különösen erőteljes. A függőleges gerenda az Istennel való kapcsolatunkat jelképezi, és azt, hogy kibékülhetünk Vele. Jézus Krisztus elszenvedte azt a büntetést, amit mi érdemeltünk volna; meghalt azért, hogy bűneink bocsánatot nyerjenek az Ő vére által. A vízszintes gerenda a körülöttünk lévőkkel való kapcsolatunkat jelképezi, emlékeztetve arra, hogy a békülés nemcsak köztünk és Isten között lehetséges, hanem egymással is. Milyen megrendítő, hogy Jézus két lator között halt meg! Az egyik káromolta Őt, a másik viszont így szól: „Emlékezz meg rólam, amikor eljössz a te országodba!” Jézus pedig azt mondta neki: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban” – megbékélve nemcsak az Atyával, hanem Jézussal is a kereszten. Az Efezus 2 ezt még jobban kifejti: a zsidókat és a pogányokat elválasztó fal leomlott. Krisztus a mi békességünk, aki lerombolta a válaszfalat, és a kettőt egy új emberré teremtette önmagában, békességet szerezve.

1985-ben elfutottam a berlini fal egy betondarabja mellett. 1989-ben, amikor a fal ledőlt, élőben tapasztaltuk meg a valóságot: a falak lebonthatók, és egy nemzet újra egyesülhet. Ma reggel találkoztam itt az asztalnál Hansszal. Az édesapja Kelet-Berlinben nőtt fel, és zenetanulóként jöhetett ebbe az országba, mert a fal ledőlt.

Mi az a keresztben, ami arra késztet két embert, akik gyűlölik egymást, hogy eggyé váljanak? Ha valamiért gyűlölnénk egymást valakivel, és meglátnánk Jézus keresztjét – ahol Jézus mezítelenül függ a kereszten, megfosztva mindentől –, a falak leomlanának. Így állhatnak helyre a kapcsolatok. A Krisztusban való egységünk az, ami összehoz minket; ez tiszta arany, az az elválaszthatatlan kötőanyag, hogy Jézus meghalt a kereszten, hogy mi egyek lehessünk.

„...és az Isten trónjának a jobbjára ült.”

Jézus a mi úttörőnk nemcsak a halálban, hanem az életben is. Erről jut eszembe egy rövid igememorizálási vers, az Apostolok Cselekedetei 13:30: „De Isten feltámasztotta őt a halálból.”

Mi tehát az alkalmazás?

1. El kell köteleznünk magunkat amellett, hogy Isten céljaival összhangban fussuk a versenyt. Megtalálni életünk célját jó dolog, de megtalálni azt Isten célja nélkül tragédia. Isten kegyelméből abban a kiváltságban volt részem, hogy katonai bázisokon, a Dartmouth College-on és a Boston Egyetemen vezethettem szolgálatokat. Minden egyes feladat olyan volt, mint egy verseny, ahol el akartam vinni az evangéliumot az nem hívőkhöz. Most Bostonban tehetem ezt meg, ahol nagyrészt olyan emberek vesznek körül minket, akik nem ismerik az igaz Istent, a Menny és Föld teremtőjét. Jézus egyszer azt mondta: ha van 99 juhod a karámban, nem mész-e el megkeresni az egy elveszettet? Néha úgy érezzük, mintha 4 juhunk lenne bent, és 96 van odakint. A jelenlegi versenyem, ami legalább akkora maraton, az, hogy felébresszem, tanítsam és bevonjam a szélesebb egyházat a börtönben lévő testvéreink szolgálatába.

2. Készeknek kell lennünk meghalni önmagunknak. 2005-ben egy egészségügyi kezdeményezést szerettem volna elindítani Kenyában. Két testvér a Dartmouth College-ból – barátom, Milton Ochieng és a testvére – egy kis nyugat-kenyai faluban nőtt fel. Mindkét szülőjük elhunyt AIDS-ben. Megkérdeztek, segítenék-e klinikát építeni a falujukban, ami apjuk utolsó kívánsága volt. Összegyűjtöttünk egy csoport diákot és barátot Hannoverben (New Hampshire). Az első kenyai utamon 2005-ben minden lehetséges egészségügyi szolgáltatónál kopogtattam, de senki sem tudott segíteni. Végül találkoztam egy nagy civil szervezet (MAP International) afrikai igazgatójával, Dr. Peter Omondival. Amikor elmagyaráztam a feladatunkat, rám nézett, és azt mondta: „Ki az, aki meg akar halni azért, hogy ezt megtegye?” Emlékszem, azt gondoltam: remélem, nem én! Nos, meg kellett halnunk önmagunknak. Megalapítottuk a Lwala Community Alliance szervezetet, amely 2007-ben nyitotta meg kapuit. Évekkel később az a pici klinikánk 1300 alkalmazottat foglalkoztat, és csaknem félmillió embert szolgál ki. Ahogy Jézus mondta: „ha a búzaszem nem esik a földbe és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sok termést hoz.”

3. Nem tehetjük ezt egyedül. Egyszer hallottam: amikor egy nagy csoport ember kihívással néz szembe, 80%-uk nem csinál semmit. 4%-uk vállalja a feladatot. De a 16% azokból áll, akik azt mondják: „Megteszem, de csak akkor, ha velem tartasz. Velem futsz?” Jézus sok embert megáldott, de kevesekbe fektetett be. Kiválasztott embereket, hogy vele legyenek, és elküldje őket az evangélium hirdetésére szóban és tettben.

Nézzetek körül ebben a teremben! Tegnap reggel találkoztam Chrisszel, az InterVarsity munkatársával, aki diákszolgálatot indít a UMass Boston egyetemen. Elmesélte, hogy az egyik legértékesebb emléke az volt, mielőtt Bostonba költözött, hogy 11 diákbarátjával lefutották a Reno-Tahoe Odyssey váltóversenyt: 178 mérföldet 24 óra alatt. Elkellett dönteniük, ki fut hajnali 3-kor, ki fut a több ezer láb magas emelkedőn – és váltócsapatként teljesítették. Soha nem tudták volna megtenni egymás nélkül.

Testvéreim, Isten mindannyiunkat mennyei versenyre hív: hogy bátran cselekedjünk az ellenállással szemben, hogy a körülöttünk lévő világ megismerje az igaz Istent, a Menny és a Föld teremtőjét, aki megjutalmazza azokat, akik buzgón keresik Őt.

Talán ma reggel ezt kérdezi tőled: „Futsz velem ezen a versenyen?

Elhangzott 2026.10.01.  A Bostoni férfi imareggelin, Craig Parker a The Navigators missziós szervezet bostoni igazgatója volt idén júliusig

Kép: Craig Parker beszél a bostoni imareggelin, 2026.10.01.